Nem is tudtam, egyáltalán mit kellene tennem, teljesen össze voltam zavarodva. Így amellett döntöttem, hogy megpróbálom figyelmen kívül hagyni az újdonsült "szobatársamat".
Szépen lassan felálltam és miközben leporoltam a nagyon közönséges és nagyon mini, bordó-fekete ruhámat, körbe néztem a cellában.
Kicsi, téglalap alakú helység volt, az ajtóval szemben 2 ágy, egymástól távol,- szerencsére-, és egy kis rácsos ablak a még szabad ágy fölött. Az ablakból csak a csillagos eget lehetett látni. Elindultam az ágyam felé és szépen lassan leültem rá.
Még csak azt sem mondhattam rá, hogy elviselhetően kényelmes, de az ablakból kellemes esti szellő fújdogált és pár pillanatig lehunyt szemmel élveztem, de ez sajnos nem tartott sokáig.
-Díjaznám, ha nem néznél levegőnek, bár az elég nehéz lenne - mondta öntelten Eric. Azt hittem felrobbanok, komolyan, ennek a vérszívónak fájna, ha csak 10 percig csendben maradna?
Eljátszottam a gondolattal, hogy felgyújtom a drágát és már kezdeni is akartam, de csak nem sikerült tüzet a gyújtanom az ujjam hegyén, ahogy mindig is tettem. Összegyűjtöttem az emlékeimből a haragot, de csak úgy, mint az előbb, amikor a székhez volt bilincselve, nem jött a szikra.
Ezek a rohadt tünderablók jól csinálták, meg kell hagyni.
Még párszor próbálkoztam és közben egyre dühösebb lettem. Kudarcomban lehunytam a szemem. A falakban valószínűleg egyszarvú csontok húzódtak, így semmi mágikus erőm nem volt. De még csak összeverekedni sem tudtam volna Erickel tisztességesen, mert nem voltam úgy se gyorsabb, se erősebb, mint egy normál ember.
Ennél rosszabb csak nagyon nehezen lehetett volna a helyzetem, de a sors ismét rácáfolt.
-Szóval vámpirista vagy. Elképesztő, hogy meg tudtál téveszteni, pedig ez nem szokott túl sok embernek menni - kezdte megint a cellatársam.
-Te mégis mi a fenéről beszélsz? Kevés ember áll nálam távolabb a vámpirista fogalomtól- háborodtam fel és szikrákat szóró tekintettel meredtem rá.
-Akkor megkérdezhetem, hogy mit kerestél a Szemfogadóban tegnap éjjel?Ebben a csini vörös ruhában?- érdeklődött és a hangja arról árulkodott, hogy megnézné mi van alatta.
-Honnan tudod, hogy ott voltam?- Én nem láttam őt, de ő látott engem. Még kibújhattam volna a dolog alól.
-Láttam, ahogy magányosan ültél a pultnál és már majdnem megsajnáltalak- szólt gúnyosan.
-Amikor elkapott pár ember, elég nagy sérülés lehet ez az egódnak- gúnyolódtam én is. Ha így akar játszani, felőlem mehet. -De ha nagyon szeretnéd tudni, azért mentem, hogy ezt odaadhassam neked és elküldhesselek egy melegebb éghajlatra-mondtam miközben elővettem a táskámat, óvatosan kivettem belőle a megperzselődött rózsát, és mint valami trófeát felmutattam.
Eric arcára néztem, látni akartam a reakcióját, de csak nem mutatott semmilyen érzelmet, majd gúnyos félmosolyra húzta a száját:
-Szegény csokor, hát ezt érdemelte?- Komolyan, legszívesebben megfojtottam volna.
-Nos, mivel tőled kaptam, ezért nyilvánvalóan igen, pontosan ezt érdemelte.
-Nem gondolod, hogy egy kicsit előítéletes vagy?- kérdezte, megnyomva a 'kicsit' szót.
-Nem, nem gondolom- feleltem miközben belenéztem a táskámba, reméltem, hogy van benne valami használható dolog. Elkezdtem kipakolni a dolgaimat. Benne volt a kocsikulcsom, a kamu személyim, pár dollár, ezüst tűk, hajgumi és a rózsaszín, strasszköves telefonom. Először reflexből félre is raktam, de aztán rögtön kapcsoltam, hogy tudok segítséget hívni és megmenekültem.
De a mobilom le volt merülve. Miért nem tettem fel töltőre mielőtt elindultam? És amúgy is miért merült le? Nagyon erősen szorítottam és azt kívántam bárcsak összetörne a kezemben.
-Csini telefon, bár egy plázacica kezében mérföldekkel jobban állna- jegyezte meg Eric. És én abban a pillanatban nem bírtam tovább, a telefonom máris repült a feje felé, de hatalmas sajnálatomra, el tudta kerülni. Basszus, pedig élveztem volna, ha arcon találom.-Hát ez nem jött össze, ennél azért gyorsabbnak kéne lenned- halálosan nyugodt volt a hangja én meg már nem álltam messze az őrülettől. Elképesztő, hogy mennyire fel tud idegelni, nagyjából harminc perc alatt és ez még csak a kezdet volt.
-Figyelj, valószínűleg hosszabb ideig össze leszünk zárva, mint ahogy én el tudnálak viselni. Szóval, ha a nemi szerveddel együtt akarsz távozni erről a nyomorult helyről, akkor szépen kérlek maradj csendben- mondtam és a hangom ridegen csengett és visszhangzott a cellában.
-Mennyi ideig lenél képes elviselni?- kérdezte és a hangjában hallatszott, hogy nem vette egészen komolyan, amit mondtam, lényegében magában jót röhögött rajtam. Valószínűleg azért nem vett komolyan, mert nem tudta, hogy nem ember vagyok. Ha tisztában lett volna azzal, hogy tünde vagyok vagy félt volna, vagy már kiszívta volna minden csepp véremet.
-Már most túl sok belőled, vérszívó...-Gondoltam ezzel le is zárom a témát. Elég fáradt voltam és a fejem is majd szét esett a tegnap vagy ma rámért hatalmas ütésről. Szóval hanyatt dőltem az ágyon és megpróbáltam aludni, de nem is értem miért reméltem, hogy sikerülni fog.
-Miért utálod a vámpírokat?-kérdezte Eric. És kövezzetek meg, de őszintének tűnt a hangja, mintha tényleg érdekelné, hogy mi az oka. Persze engem mindig is arra neveltek, hogy soha ne higgyek a vámpíroknak, mert mindig csak manipulálni akarják a környezetüket, de abban a percben, valamiért úgy éreztem, hogy bízhatok Eric-ben. Senkinek sem mondtam még el a történetemet, de ott és akkor úgy éreztem el kell mondanom.
-Nem túl vidám történet, nem szívesen beszélek róla.
-Manapság nagyon kevés a vidám dolog ezen a világon - Hallottam a fájdalmat a hangjában, amitől még inkább, szimpatikusabb lett.
-De meg kell ígérned, hogy ez a történet sosem jut ki a négy fal közül.
-Ígérem!- A hangja őszinte volt és hittem neki, minden kifogás nélkül, bíztam benne.
-Még nagyon kicsi voltam, a nyolcadik születésnapomon történt. Azon a napon, mindig szokás volt, hogy az egész családom összeült egy hatalmas családi vacsorára. Ilyenkor eljöttek a nagyszüleim, a szüleim testvérei, unokatestvérek, tényleg az egész család ott volt nálunk.
Mielőtt még megérkeztek a vendégek, anya keltett reggel és a kedvencemet csinálta reggelire. Nagyon fiús lány voltam, szóval amint elterelte a figyelmemet a palacsintával, rögtön egy hajkefével támadott meg. De aznap reggel nem is érdekelt, tűrtem. Aztán felöltöztetett egy zöld ruhácskába és nekiállt megfőzni a vacsorát.
Anya számomra mindig is elképesztő volt. Akármennyire is késésben vagy fáradt volt, mindig kifogástalanul nézett ki. Hosszú tejfölszőke haja mindig gubancmentes, zöld szeme mindig mosolygott. Minden egyes lépése olyan volt, mintha táncolt volna.
Nekem is próbált megtanítani egy-két lányos dolgot, de nem ragadt rám túl sok. A rajzolás és a éneklés még jól ment, de a varrás vagy a bájos csevegés azóta sem az erősségem. Amikor nem anya kínzott ezekkel a dolgokkal, akkor apukámmal voltam.
Apa szenvedélye vadászat volt. - Itt egy apró szünetet tartottam, mert apa nem csak állatokra vadászott, az ő családja, a Van Alan klán volt a legerősebb vámpírvadász család. Kis híján elmeséltem ezt is Ericnek, de épp időben nyeltem el a szavaimat.
- Bölcs mélybarna szemei folyton mosolyogtak, barna haja pedig már kezdett ritkulni. Mindig azzal ugratott, hogy miattam- mondtam és elmosolyodtam. - Megtanított íjjal lőni, megtanította hogyan szorítsam ökölbe a kezem, ha valakit meg akartam ütni, megmutatta az állatok lábnyomát és hogy hogyan lehet őket követni. - Na meg a vámpírvadászat alapjait is megtanította.
- Aznap csak leültünk a házunknál lévő öreg fűzfa alá és beszélgettünk. Fogalmam sincs miről, de tudom, hogy rengeteget nevettem. Napnyugtakor mentünk be a házba, anya rendbe szedett a vendégek érkezésére. Mire leértünk az emeletről, már mindenki az ebédlőben volt. Köszöntem mindenkinek, mindenki megjegyezte, hogy mennyit nőttem. Még nem is hozta anya az első fogást, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Már indultam is, hogy kinyitom, de apa elém állt és visszaküldött az ebédlőbe. Kés volt a kezében és a tekintete az sugallta, hogy valami nagyon nincs rendben, szóval visszarohantam az ebédlőbe, hogy szóljak anyának, valami hatalmas gond van.
Éppen hogy visszaértem és megtaláltam anyut, amikor hatalmas zűrzavar támadt. Rengeteg vámpír özönlött be a házunkba. Pánik tört ki, anya megragadott és azt mondta, hogy keressek egy búvóhelyet, majd egy tőrt nyomott a kezembe. Tudtam, hogy az egyik padlódeszka kimozdul a helyéről a nappaliban. A sok ember között vergődtem át az ebédlőn, berohantam a nappaliba és gyorsan elrejtőztem. A vérfürdő közepén rohantam át, de szerencsére nem láttam semmi különlegesen borzasztó dolgot, egyenesen előre szegeztem a tekintetem.
Hallottam a családtagjaim sikolyait, a lábak dobogását a padlón. Szinte levegőt sem mertem venni, nehogy meghalljanak. Teljesen pánikba estem, könnyek csorogtak az arcomon, a szemeimet szorosan lehunytam.
Olyan volt, mintha egy horrorfilmbe csöppentem volna és nem értettem, hogy mégis hogyan történhetett ez, pont a születésnapomon. Akkor még abban bizakodtam, hogy minden rendben lesz. De aztán amikor újra kinyitottam a szemem, már nap sütött be a padlódeszkák rései között. Nem mertem előbújni, de tudtam, hogy egyszer muszáj lesz.
Ismét léptek dobogását hallottam és az ember, akihez a lábak tartoztak, pont a búvóhelyemnél állt meg és elkezdte felemelni a kimozdult deszkát. Reszkettem, de az ujjaimat a tőr köré fontam és tudtam, hogy bármire képes leszek a túlélésért. De nem kellett használnom, mert a nagyapám arca jelent meg felettem. Teljesen leblokkoltam a látványától, koszos és véres volt a mindig makulátlan inge, elmaradhatatlan sétapálcája nem volt nála.
Óvatosan emelt ki a résből és magához szorított, mintha tudni akarta volna, tényleg élek-e vagy csak a szeme káprázik. Majd eltartott magától és végigmért, nem sérültem-e meg. Lefeszítette az ujjaimat a tőrről és letörölte a könnyeket az arcomról, majd ismét magához ölelt. Mint később megtudtam, ő maradt az egyetlen még élő rokonom. A vámpírok mindenki mást lemészároltak. Onnantól kezdve ő nevelt fel.- A történet második felét már sírva mondtam el. Mert hát mindig is bennem volt ez a történet, de sose mondtam még el hangosan. A végére ismét felültem és felhúztam a térdeimet, mintha azzal pajzsot emelhetnék magam köré. Nem mertem Eric-re nézni, féltem, hogy megvetést vagy gúnyt fogok látni az arcán.
-Sajnálom- mondta egyszerűen, de mégis annyi sajnálatot sűrített abba az egyszerű szóba, amit mások egy egész beszédben sem tudtak volna kifejezni.- Tudom, hogy nehéz elhinned, de nem ilyen az összes vámpír, nem vagyunk mindannyian őrült gyilkológépek- mondta és ezzel le is zárta a beszélgetést.
Persze, hogy nem azok mind, de ha tudná, hogy mi vagyok és hogy apa nem az állatokat tanította meg követni, hanem a vámpírokat, ha tudná, hogy a családom több mint 25 vámpírt küldött aznap a halálba, ha tudná, hogy szinte minden hétvégén vámpírokra vadászom, ha tudná, hogy nyolc éves korom óta azokat a vámpírokat keresem, akik kivégezték a családomat, akkor nem biztos, hogy most ugyanígy vigasztalna. Volt némi bűntudatom abban a percben, mert hazudtam neki, pedig folyton ezt csináltam, hazudtam, hogy ne derüljön ki a titkom.
Kíváncsi lettem volna, hogy milyen arcot vág, ha elmondom neki, hogy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése