6. fejezet - "Bajban vagyok"

A bár egy téglaépületben volt. Hatalmas neonfelirat hirdette: Szemfogadó. Az épület jobb oldalánál lévő parkolóba hajtottam, ahol pislákolt a lámpa.

A bejárat felé indultam, amit körülvettek a Nap testvérisége emberei. Transzparensekkel tüntettek, amikre főleg azt írták, hogy vámpírok pokoli lények és a többi. 

Én eléggé szánalmasnak találtam az ilyenféle megnyilatkozásokat. Az emberek főleg kertvárosi emberek, akik azt hitték mindent tudnak a világról. Voltak nők és férfiak mind vegyesen, ezüst gyűrűvel az ujjukon, márkás nyári ruhákban, amik főleg világos színűek voltak. 

Mindannyian illendően öltözve, túl pedáns. Az ajtónál két szekrényméretű férfi állt, elkérték a személyimet, azon az estén Rachel Adams-nek hívtak. 

Beléptem a bárba, alacsony mennyezet, sötétvörös falak. Szemben bárpult, középen egy kis táncparkett, két oldalon pedig bordó anyaggal borított boxok. 

Ma csak megfigyelés volt a feladatom, így a bárpulthoz mentem. A csapos egy alacsony ázsiai vámpír volt. A szokásosat, vodka-lime-ot ittam. Szemem a megtöltött helységet pásztázta. Rengeteg vámpirista volt a bárban. 

Őket onnan lehetett megismerni, hogy kihívó goth ruhában voltak, azt hitték ez jön be a vámpíroknak, akik számára könnyű prédává váltak. Ezek az emberek bármit megtettek, hogy megharapják őket. Szánalmasnak és sajnálatra méltónak találtam őket. Ahányszor egy magas vagy világos hajú vámpír tűnt fel odakaptam a tekintetem, mert dühös voltam Ericre a csokor miatt. 

Mégis hogy képzelte? A táskámban benne volt az egyik félig elszenesedett virág, az orra alá akartam nyomni, néhány igen sértő megjegyzéssel kísérve. 

De nem jelent meg. 

Egész este ott ültem, persze néhány részeg ember, meg pár éhes vámpír megkörnyékezett, de most nem volt hozzájuk hangulatom, gyorsan lekoptattam mindet. Miután már csak pár óra volt napkeltéig úgy döntöttem itt az ideje hazamenni. 

Már a parkolóban jártam és épp a kocsikulcsomat kerestem a táskámban, amikor 3 ember állta el az utamat. Elég nagydarabok voltak, de nem akartam balhét, megfordultam, mögöttem még egy férfi állt. Komolyan? Pont most? Ezt nem hiszem el! - ilyen gondolatok jártak a fejemben.
-Fiúk, kérlek engedjetek, szeretnék már hazamenni-próbáltam kedvesnek és elbűvölőnek tűnni.
-De hát nem meghalni jöttél ma ide?- kérdezte az előttem álló, azt hiszem barna hajú pasas.
-Tessék?- nem vágtam miről van szó.
-Eljöttél egy vámpírbárba és abban reménykedtél, hogy épségben hazajutsz?- kérdezte gúnyosan és dühösen. A Nap testvérisége, milyen meglepő, hogy úgy csináltak, mintha az én érdekemben szorítottak volna sarokba.
Az egyikük megpróbált pofon vágni, de én könnyedén kerültem ki az ütést.
-Ugye nem gondoltad komolyan?- kérdeztem vészjóslóan. Aztán a másik szélső kigáncsolni próbált, de könnyedén szökkentem fel és próbáltam az autóm felé futni, de valamelyik tökfilkó elkapta a lábamat és a földre rántott. 

Hasra estem, de gyorsan a hátamra fordultam és megdöbbenve láttam, hogy négyen közelítenek felém. Gyorsan felálltam és akkor már tudtam, hogy kénytelen leszek a fegyvereimet használni. Amikor a közvetlen közelembe értek az egyik középsőt jó erősen megrúgtam az érzékeny pontján, aki rögtön össze görnyedt. A jobb szélsőt hasba rúgtam és a lábfejébe dobtam az egyik tőrömet. Megpróbáltam a lehető legkisebb sérülést okozni. 

Kettő maradt. 

Két oldalról futottak felém én pedig felugrottam és a két idióta lefejelte egymást. A parkoló körüli erdő, egyik fájánál értem földet. Az egyik fejfájós felém rohant, én pedig a két ingujjánál fogva a fához rögzítettem újabb két tőrrel. Már csak egy és mehetek haza a puha ágyikómba.

 Hárítottam két ütését és már hátra is szorítottam az egyik karját, úgy hogy rendesen fájjon neki, amikor súlyos csapás ért hátulról. Rögtön a földre estem. Szépen lassan kezdett a látásom elsötétülni. Mintha egy mély tóba süllyednék. Ketten hajoltak fölém és én rettegtem, hogy mit fognak velem tenni és hogy magamnál leszek-e közben bármi is fog történni. Épp minden maradék erőmet összeszedve segítségért akartam kiáltani, amikor elveszítettem az eszméletemet.

Kezdett kitisztulni a fejem, egy széken ültem és nem tudtam mozdítani a karjaimat.

Lassan nyitottam ki a szemem. Egy fehér falú, gyér világítású, ablaktalan szobában ébredtem. A szoba közepén én és a szék, bal oldalt ajtó és szemben velem egy íróasztal, amire az összes fegyverem ki volt rakva, a hajtűkön át a karókig, minden. Még a cipőm is az asztalon volt, pedig értékes ezüst sarkai voltak a vámpírok ellen.

 De amit nem tudtak, hogy a bilincset én magam is el tudom égetni.

Lehunytam a szemeim és megpróbáltam egy percre elfeledni, hogy mennyire lüktet a tarkóm. Azt csináltam mint amit mindig varázslat előtt. Kiürítettem a fejem és egy igazán intenzív emléket választottam, a tűz esetében egy olyan emléket, amiben dühös voltam. Éreztem, ahogy bizseregnek az ujjaim, de nem jött a szikra és nem gyúlt tűz. 

 Aztán amikor már az ötödik próbálkozásom is sikertelen volt és kezdtem pánikba esni, beugrott, hogy mit mondott Stan. A Nap Testvérisége elkapott már néhány vadászt.

Az egyetlen dolog, ami megfosztja a tündéket az erejüktől, az az egyszarvúak bármilyen része, ugyanis minket arra teremtettek, hogy megvédjük az ártatlanokat és azoknál a lovaknál nem létezik ártatlanabb lény.

Nagyon nehéz őket felkutatni, de úgy látszik valakinek sikerült. Az a szemét Damon, miatta voltam ennyire szorult helyzetben. Miközben az általam ismert összes trágár szóval próbáltam illetni azt a rohadékot, kinyílt az ajtó és két férfi lépett be rajta.

Egy magas vékony és egy alacsony kövér. Elég viccesen néztek ki, de abban a pillanatban nem volt sok kedvem a mosolygáshoz. Felállítottak a székről és kivezettek a szobából. Szerencsére pont az íróasztal mellett mentünk el, ahonnan le tudtam nyúlni nagy nehezen a táskámat és viszonylag feltűnés nélkül sikerült a ruhám alá csúsztatni. A vékony észrevette, de azt hitte csak ruhámat próbálom lejjebb húzni.

-Meg tudnák mondani mennyi az idő?- kérdeztem.
-Legyen elég annyi, hogy már sötét van- próbált valamire célozni, de én nem értettem.
Igyekeztem pontosan megjegyezni az utat, hogy ha egyszer sikerül innen megszöknöm, tudjam merre találom a fegyvereimet. Egy hatalmas ezüst ajtó előtt álltunk meg, ami valószínűleg egy vagyonba került, de a zárszerkezet elég silány volt. Levették a bilincset a kezemről, kinyitották az ajtót és belöktek rajta. Azonnal talpon voltam, hátha ki tudok rohanni, de csak a tömör ajtónak ütköztem.
-Nem tarthatnak itt!! Engedjenek el!! Hé! Gyerünk nyissák ki!- ordibáltam ki, miközben az ajtót vertem teljes erőmből, aztán amikor nem érkezett válasz belerúgtam, amitől iszonyatosan sajogni kezdett a lábujjam és mint a mesékben egy lábon ugráltam. Persze sikerült hasra esnem, fantasztikus, ez a te szerencséd Schuyler. - Azt hiszem hatalmas bajban vagyok- nyögtem. Épp kezdtem felállni, amikor egy mély, szenvtelen hang szólalt meg a bal oldalamon:
-Ki gondolta volna, hogy te is olyan lennél. Pedig reménykedtem, hogy te más vagy.
Nagyon, nagyon lassan fordítottam oldalra a fejem, mert felismertem a cellatársam hangját és nem voltam elragadtatva a felismeréstől. 

Ott volt teljes valójában Eric Northman, akivel valószínűleg jó pár napot együtt kell töltenem. Az arcomra kiült a megdöbbenés, a félelem és a harag, az összes érzelem amit abban az átkozott percben éreztem.