8. fejezet - "Dögölj meg!"

Reggeli napfény festette narancssárgára a szemhéjamat. Szépen lassan kinyitottam a szemeimet, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat és felültem. 
Eric a falnak fordulva aludt, vagy legalábbis valami olyasmi, a vámpírok nappal tényleg halottak voltak, ha elaludtak napkeltekor, nagyon nehéz volt őket felkelteni. 
Visszaemlékeztem az elmúlt éjszakára. A történetem elmesélése után gyorsan merültem, nyugodt álomba. Ritkán beszéltem az érzéseimről, még magamnak is nehezemre esett őket beismerni általában, így agyilag gyorsan lefáradtam egy-egy lelkizés után.
Felálltam, hogy megmozgassam a lábaimat, párszor körbejártam a cellát. Nekidőltem a falnak és szórakozottam mértem végig Eric alakját, de a korgó hasam kizökkentett a mélázásból. Ha jobban belegondoltam, már vagy egy napja nem ettem semmit. El kellett terelni a gondolataimat, szóval inkább a menekülési tervemre koncentráltam. 
Tengernyi használhatatlan ötletem volt, ájulás színlelés, aztán a kórházból megszökés. De ha enni nem adtak, valószínű nem hatná meg őket, ha elájulok. Átkoztam azt a valakit, aki elfogatott, mégis mi a fenére mennek velem? Vajon Damon fogatott el, ennyire utálna, bár nem lepődnék meg, elég csúnyán váltunk el, nagyjából mint mindig.
 De akkor is mérhetetlen gonoszság, hogy egy vámpírral zár össze. Mi lesz ha túl éhes lesz, mi lesz ha belém kóstol és rájön, hogy nem vagyok ember? Azért voltam olyan vakmerő mindig is, mert tündeként ha meghaltam, akkor újra életre kelhettem kis idő múlva. De ha egy vámpír csapol le, akkor az újrakezdés lehetősége megszűnik, csak úgy lehet igazán megölni egy tündét. Ki kellett onnan jutnom,!
Ha nem is aznap, de napokon belül, mert nem tudhattam mennyi ideje "evett" a cellatársam. 
Nem volt más hátra, bármennyire is le volt árnyékolva az erőm abban a cellában,minthogy centiről centire haladjak, hátha valahol tudok egy kis tüzet csiholni. Ha eleget gyakorlom, akkor ki el tudom juttatni az ajtóig, el tudom vágni a zárat és el tudok menekülni.
 Legalábbis ez volt a tervem. Órákig szenvedtem. Szörnyen kimerítő volt. Egy aprócska szikra is akkora erőfeszítésembe tellett, mint máskor egy egész ház felgyújtásához elegendő tűzmennyiség. De pár órányi szenvedés után volt egy pont, egy kicsike pont, ahol tudtam tüzet gyújtani. 
Kis híján felkiáltottam örömömben, jól megjegyeztem a helyet, mert lépteket hallottam a folyosón és egyre közeledtek. Gyorsan lehuppantam az ágyamra és kattant is a zár. 
Az a két őr lépett be, akik ide is kísértek, az alacsony zömök és a magas vékony. Nem valami udvariasan felrángattak az ágyról és két kezemet erősen lefogva kiráncigáltak. Féltem, hogy mi lesz, de reménykedtem is, hogy lesz esélyem a menekülésre. 
Egy irodába vittek vagy inkább egy kihallgató szobába. Csak egy asztal és két szék. Leültettek az egyikre, otthagytak és rám zárták az ajtót. A falak fehérek voltak és elég hideg is volt. Libabőrös lettem és szorongtam.
Pár perc múlva az az ember lépett be, akit a legkevésbé kívántam látni, nos hátralevő életemben. Damon volt az. Bár a szívem nagyot dobbant, amikor meglátta, az agyam nem győzte küldeni a figyelmeztetéseket a veszélyre. Én meg csak ültem és meredten bámultam, miközben ő magabiztosan elindult a szemben álló székhez és helyet foglalt azon.
 A szemem csak úgy falta a látványt. A fekete haját, a jéghideg kék szemeit, erős kiugró járomcsontját, markáns állkapcsát. De akkor hiába volt észvesztően dögös a fekete pólójában, annyira lenézően mért végig, hogy pofonon kívül nem sok mást adtam volna neki. 
Legalábbis a józan ész ezt követelte volna meg. De ha a szívemre hallgattam  volna, rögtön a karjaiba estem volna és még meg is kérdeztem volna, hogy őt is ugyanúgy csapdába ejtették-e, mint engem. A naivságomat és az iránta érzett ragaszkodásomat nagy nehezen sikerült legyűrnöm és megvetően néztem rá én is.
-Jó téged újra látni, drága- mondta gúnyosan.-Gondolom már kitaláltad, hogy én fogattalak ezekkel a szánalmas emberekkel. Elképesztő egyeseket mennyire lehet manipulálni, bár ebbe a kategóriába te is beletartozol.-Ökölbe szorítottam a kezem, mert igaza volt. Bármit mondott elhittem, mert szerettem. De abban a szobában csak gyűlölni tudtam és ez új volt számomra. Ő volt a kirendelt párom, a végzetem szerinti szerelmem, akivel boldognak kellett volna lennem. Minden életemben összetörte a szívem és a padlón hagyott, aztán még jól rám is köpött, de nem tudtam kizárni őt a szívemből. Egészen addig.
-És ezek a könnyen manipulálható emberek tudják, hogy mi vagyok?-kérdeztem.
-Persze hogy nem tudják. Hova gondolsz? Nem kötök az orrukra mindent, csak a legszükségesebbeket. De számodra legyen elég annyi, hogy elég csúnya véged lesz- mosolygott kegyetlenül.
-Mit akarsz tenni velem? A fajtársad vagyok, nem teheted ezt!- szálltam vele szemben és előre dőltem a székben.
-Már hogy ne tehetném cicuska, azt teszek, amit akarok- kacsintott rám.
-Ne hívj cicuskának, tudod hogy utálom! És mégis milyen véget terveztél számomra?
-A cellatársad egy vámpír...- kezdett bele.
-Na ne... Tényleg?- kérdeztem gúnyosan.
-És a Nap testvérisége pár nap múlva hajnalban akarja elégetni, ez náluk valami szertartás féleség, én pedig javasoltam, hogy példamutatásként kötözzenek hozzá egy vámpiristát is, esetünkben téged - Le voltam döbbenve, mármint tényleg képes lenne ezt megtenni? A válaszom igen volt, kegyetlenebbül is végzett már velem.
-Tehát megöletsz- jegyeztem meg, inkább csak magamnak.
-Több eszed van, mint gondoltam- mondta gúnyosan, én pedig legszívesebben laposra vertem volna. Meg voltam szégyenítve, egy vámpírral fognak elégetni, remek.
-Ez, ez nem lehet igaz, mond hogy csak viccelsz- kapaszkodtam egy utolsó reménysugárba.
-Nem szokásom, megtanulhattad volna már- felelte.
-Mit? Hogy minden egyes életemben te öletsz meg?- kérdeztem és éreztem, ahogy a könnyeim kezdenek összegyűlni a szememben.
-Ezt is- felelte egy ördögi mosoly kíséretében. Elképesztő volt, hogy ez a valami egy tünde.-De nem akarlak túlkínozni, szóval most elkísérnek egy kis fürdésre, aztán ételt is kapsz, csakhogy lásd a jó szívem.Van még valami mondanivalód a számomra?- kérdezte, miközben a két őr felállított a székről.
- Nagyon sok mindent szeretnék én neked mondani- kezdtem. Damon közelebb jött hozzám, egész közel hajolt az arcomhoz.
- Hallgatom, drága.
- Dögölj meg!- sziszegtem és az arcába köptem.
- Vigyék innen!- kiáltotta és elfordult.
Önelégült mosollyal tartottam a fürdő felé az őrökkel, akik szerencsére az ajtó előtt maradtak.
Megkönnyebbülés volt a forró vízsugár alá állni, mintha a rossz kedvet is lemosta volna rólam. Olcsó, barack illatú tusfürdő, nem baj, több volt a semminél. 
A hajamat is megmostam, ha már volt alkalmam zuhany alá állni. Sampon híján, azt is tusfürdővel. Közben rengeteget gondolkodtam, főleg Damon-ről. Akármennyire is el akartam terelni a gondolataimat, valahogy mindig beletolakodott az arca és a szavai. 
Azt is megtudtam, hogy egész pontosan délután négy óra volt, amikor elkezdtem fürdeni és hogy nem volt időhöz kötve meddig tisztálkodom. De a fürdőszobában nem volt ablak, amin meglóghattam volna. Miután ezt csalódottan tapasztaltam egy kis bűntudatom is volt, hogy csak úgy itt hagytam volna Eric-et. Mégis mi történhetett? Együtt éreztem egy vámpírral, elképesztő. Kiléptem a zuhanyzóból és a durva szálú törölközővel szárazra töröltem magam. 
Szerencsémre nem kellett azt a zavarba ejtő piros "ruhát" visszavennem. Volt ott egy elég csinos fehér ruha, nem tudtam mire vélni, hogy ezt hagyták ott nekem. Felkaptam és elkezdetem a hajamat törölközővel szárítgatni. 
Végre nem a kosz és az izzadtság büdösségét éreztem, hanem a saját, tündés virágillatomat. És akkor lefagytam, a kezem is megállt az automatikus mozgásban. 
A saját illatom, amit a vámpírok, ha nem teljesen fogyatékosok, márpedig Eric nem az, felismernek. A tündeillat olyan nekik, mint a legédesebb dolog, amit valaha éreztek. Abban van minden vágyuk, maga az élet.
 Káromkodtam egy sort és a megoldáson kezdtem el gondolkodni. Biztos felmerül a kérdés, hogy amúgy miért nem érezni. Hát azért, mert a nem vadászásra szakosodott tündék, képesek olyan "parfümöt" készíteni, ami elfedi az illatunkat. 
Ekkora balszerencsét, vajon mit vétettem?!  Még több tusfürdőt nyomtam magamra és amilyen illatos dolgot találtam csak, azt magamra nyomtam. A tisztaság érzése után akkor már inkább olyan volt, mintha egy hektó különféle parfümöt nyomtam volna magamra, de a túlélésért mindent.Nem volt más választásom, megszárítottam a hajam és kiléptem a fürdőből.
 A két őr végigmért és visszavezetett a cellába. Még nem ment le a nap, Eric aludt, én pedig tovább gyakoroltam a szabaduláshoz vezető technikámat. Mert ha nem sikerül, akkor nem sok idő és vége az e világi életemnek. Pár métert már tudtam haladni, de nem tudtam további eredményeket elérni, mert Eric megmozdult és azzal egy időben az ajtó is kinyílt. 
Egy nő állt az ajtóban, de amikor meglátta, hogy Eric mozog csak gyorsan betette a tálcát, ami a kezében volt és be is csapta az ajtót. A hasam figyelmeztetően megmordult és el is indultam a remélhetőleg ehető vacsorám felé. Leültem vele az ágyamhoz. Egy kis csirkés szendvics, ásványvíz és egy alma, meg valami csokis süti. 
Lány létemre nagyon sokat ettem mindig, így már akkor gondoltam, hogy jól lakni nem fogok.
-Jó étvágyat!-szólt Eric.-Azért egyszer arról is felvilágosíthatnál, hogy vagy képes azt megenni-mutatott a kajámra.
-Oké, de akkor neked is el kell majd magyaráznod pár dolgot.
-Például?
-Például, hogy te hogy tudod megenni, azt amit te... eszel.