Hallottam, ahogy megnyikordul a padló a lépcső alatti tárolóban, Eric felkelt. Kinyílt az ajtó és ő görnyedve lépett ki az alacsony ajtófélfa alatt. Körbenézett, de csak másodpercekkel később látott meg engem. Nem tudtam megfejteni a tekintetét, nem tudtam, hogy mire gondol és ez borzasztó érzés volt, hiszen jól tudtam olvasni az emberekben, általában. Nem tudtam, hogy nekem kellene-e mondanom valamit vagy csak csöndben kéne maradnom, de nem állhattunk ott az idők végezetéig egymásra meredve és a másikat fejtegetve.
-Szia!- mondtam semlegesen, egy aprócska mosoly-szerűség kíséretében.
-Mennem kell!- Mondta érzelem nélkül és elindult felém, furcsálltam aztán leesett, hogy az ajtó előtt állok. Nem mozdultam, mindent meg kell beszélnünk itt és most. Én nem vagyok hajlandó várni.
-Nem mész sehova addig, amíg meg nem beszéltünk bizonyos problémákat - jelentettem ki és keresztbe fontam a karjaim.
-Nem sok kedvem van most veled beszélgetni...- gúnyos volt, túlságosan is.
-Nekem sincs- mondtam kissé megemelve a hangomat.- De muszáj lesz.
-És mióta diktálod te a feltételeket? Csak pár percembe telne, hogy ne mozogj többet- fenyegetett a fogait kivillantva. Elmosolyodtam és a combomra erősített karó hűs érintésére koncentráltam.
-Nekem sem telne több időbe, hogy egy kis meglepetést döfjek a szívedbe- viszonoztam, a fenyegetést- de nem teszem, mert vannak dolgok, amiket meg kell tudnom.
-Nem fogok rád vadászni a véred miatt, ha ezt szeretnéd tudni, mert megmentetted az életemet, de ennél többel nem tartozom neked.- Ha nem lett volna ott a "véred miatt", akkor elengedtem volna, de így még Damon benne volt a pakliban.
-Nem ez az, amit meg akarok beszélni. Rájöttél, hogy tünde vagyok...
-Nem volt nehéz...- vágott közbe.
-De egy ideig mégis becsaptalak...-mondtam a lehető leggonoszabb arckifejezésemmel.- Szóval, a korodra való tekintettel nyilván elég sok mindent tudsz rólunk és tudod, hogy más korokban is éltünk. Nos éjjel, álmomban visszatértem egy előző életembe, ahol te öltél meg, egy másik tünde parancsára. Tudni szeretném, hogy ez a "kapcsolat", most is meg van-e köztetek- összefontam magam előtt a karjaimat és vártam a választ.
-Nem szoktam tündék szolgálatában állni- szűrte a fogai között.
-Egyszer mégis megtetted - makacskodtam.
-Az csak egy álom, mi van ha nem történt meg?!- Túl hevesen csattant fel.
-Nem sima ember vagyok, hogy csak hülyeségeket álmodjak, bármennyire is nehéz felfognod. Azon az estén hoztad át Pamet. Emlékezned kell és választ kell adnod!
-Nem tartozom neked válasszal.- Ennél a pontnál már ordibálásba ment át a mi kis vitánk.
-Megmentettem az életedet, az enyém kockáztatásával. Tartozol!
-Nem kértem, hogy ezt tedd!
-De megtettem, ne kérdezd miért, de megtettem!- Pár percig farkasszemet néztünk és csak a csendben döbbentem rá, hogy csal alig 10 centire állunk egymástól.
-Az volt az egyetlen nap az életemben, amikor egy tünde szolgálatában álltam és az is egy adósság miatt történt, amit le kellett dolgoznom. Nem tudom mi van köztetek, de én nem jelentek rád veszélyt ilyen szempontból- mondta úgy, hogy kihangsúlyozta a mondat második részét. Egyrészről megnyugodhattam, másrészről félhettem, nem jutottam valami sokat előre... - Miért mentettél meg? A fajtáink utálják egymást és te mégis megmentettél, pedig simán elszökhettél volna.- Percekig csak bámultam Ericre.
-Miért mentettelek meg?-kérdeztem én is.- Őszintén mondom, hogy fogalmam sincs. Mert szimpatikusnak találtalak? Nem nem hiszem. Mert bírom a vámpírokat? Főleg nem. Én csak... magától értetődőnek tűnt, hogy nem hagylak ott. Valamiért bíztam benned.
-Ha bíztál bennem, miért hazudtál mindenről?- Kicsit megbántottnak tűnt, nem mintha én nem lettem volna az.
-Nem hazudtam mindenről- suttogtam. Hirtelen már nem voltam olyan dühös, hanem bántott, hogy azt hitte, csak megvezettem. És ez borzalmasan idegsített valahol, az agyam hátsó részében ott motoszkált, hogy nem kéne így lennie. Ott kellett volna őt hagynom, had rohadjon meg a napon, miközben én fáradság nélkül küldtem el egy újabb vámpírt a halálba. Ha más lett volna, akkor lehet, hogy így lett volna. De volt valami Ericben, ami vonzott.
-Szóval tényleg Schuyler a neved, kedves, hogy ezt elmondtad. De a vezetékneved már nem kötötted az orromra.- Ez így volt. A Van Alan híres vadász név volt. A legtöbb vámpír összerezzent, amikor meghallotta és megpróbált kinyírni.
Az, hogy karókkal és tőrökkel járkáltam, még nem jelentette automatikusan a vadász létet, sok tünde tett így, főleg önvédelemből. A vámpírok amúgy is azt hittél, hogy a családom kihalóban van és a még élők a tündék világában tartózkodnak. Nem akartam most verekedésbe keveredni, inkább témát váltottam.
-Nem hazudtam a könyvekről, zenékről...
-A semleges témákban persze, nyugodt vagyok-mondta gúnyosan.
-A szüleimről sem hazudtam- mondtam megsemmisülten. Eric döbbenten nézett rám. Azt hitte, hogy az is csak kitaláció volt?- Jobb ha most mész-mondtam halkan - tudtam, hogy hallja.
-Schuyler sajnálom, én...- kezdett bele, de nem szándékoztam végighallgatni, mert eluralkodott rajtam az az énem, ami a helyes dolgot tette volna. Otthagyta volna.
-Menj!- mondtam hangosabban, félre álltam az útból és határozottam mutattam a bejárati ajtó felé. Eric szépen lassan kilépett az ajtón és még visszanézett, mielőtt vámpírsebességgel hagyta el a ház körüli tisztást. Próbáltam nem sírni, csak egyetlen könnycsepp gördült le az arcomon. Nem bírtam a bezártságot, a házat, el kellett mennem valahova.
Általában ilyenkor vadászni mentem, de azt most nem tudtam volna végigcsinálni. Felszaladtam a szobámba a táskámért, ami most már az igazi nagy, mindent elnyelő táskám volt. A földszinten álló kis asztalról felkaptam a kocsikulcsom, behuppantam az autómba és elindultam a Spencer's felé. Hihetetlen, de vártam, hogy ismét találkozzak Megannel.
Beléptem a bárba, elég nagy tömeg fogadott, alig találtam üres asztalt. Volt egy kis bűntudatom, hogy egyedül foglalok el egy négyszemélyes asztalt, de gyorsan leküzdöttem. Szememmel Megant kerestem és meg is találtam, ahogy éppen az asztalok között cikázott. Megnéztem az étlapot. Húha, ott aztán mindent meg lehetett találni, ami egészségtelen, finom és laktató volt, az én helyem. Megan megállt az asztalomnál és már kérdezte is:
-Mit hozhatok?- Kicsit el volt foglalva szegény, fel sem tűnt neki, hogy ki ül az asztalnál.
-Szia Megan!- A fejére csapott.
-Úristen! Szia Schuyler! Bocsi, csak úgy látszik, hogy akármennyire kicsi is a bár, itt két pincérnő is kevés.
-Hogy-hogy ekkora a forgalom?
-Valami meccs lesz este és kocsmában meg plazma tévé van, itt szívesebben nézik. Mit hozhatok?
-Besegítsek ma este is?- Meglepődött, hogy felajánlottam, de szívesen fogadta és 10 perc múlva már én is a Spencer's-es egyenruhában feszítettem. Megan megmutatta, hogy melyik asztalokat kéne vinnem és hogy hol rendeltek már és mit. Kivittem jó pár tálca sört és büszke voltam magamra, mert nem tévesztettem el semmit és elég sok borravalót kaptam. Már egy órája pörögtem, amikor vámpírok léptek be a bárba. A már általam ismert Will és egy fiatal, vörös hajú lány. A lány alacsony volt, de az arca, akár egy porcelánbabáé. Hatalmas szerencsémre, olyan asztalt választottak, amit nekem kellett kiszolgálnom. Kelletlenül ugyan, de szívélyes mosollyal mentem oda az asztalhoz.
-Sziasztok! Mit hozhatok?
-Á Schuyler, milyen rég láttalak. Hova tűntél?- kérdezte Will. Komolyan? Tényleg? Úgy tette fel a kérdést, hogy az biztosan sértő legyen.
-Kérdezd a seriffed!- A vámpíroknak eléggé bonyolult volt a társadalmi rendszerük, a tündékéhez hasonló. Minden államnak volt egy királya vagy királynője. Alattuk álltak a seriffek, a körzetek irányítói. És alattuk álltak az olyan vámpírok, nos az olyanok, mint Will. Nem túl idősek, nem túl befolyásosak.
-Mi köze lenne Ericnek hozzád?- Meg volt zavarodva és rögeszmésen azt hitte, hogy Megant akarom bántani, az is megfordult a fejében, hogy Ericnek dolgozom.
-Ez egy eléggé kényes téma számomra, én nem fogom elmesélni. Ki a partnered?-kérdeztem a fiatal lányra mosolyogva. Szegény ha nem lett volna vámpír és napra mehetett volna, tuti a világ legnagyobb kifutóin állt volna.
-Ő a gyermekem, Dawn- mondta Will szűkszavúan. Szóval őt teremtette Will. Kedves lánynak tűnt, bár nem szólalt meg. A bemutatásnál is csak egy egészen picit biccentett. -És hidd el meg fogom kérdezni Erictől, ugyanis ha minden igaz, ma este ő is meg fog itt jelenni.- Bár nem tudta, hogy miért, de azt tudta, hogy ez hatást fog belőlem kiváltani. Én viszont nem adtam meg neki ezt az örömöt. Továbbra is mosolyogtam, szemrebbenés nélkül tettem fel az újabb kérdést:
-Akkor mit hozhatok?
- Szintetikus vért- felelte Will. Áh igen a szintetikus vér, aminek köszönhetően a vámpírok szabadon szaladgáltak össze-vissza.
-Máris hozom- visszamentem a pulthoz leadtam Dannek a rendelést és amíg ő megmelegítette újabb asztalhoz mentem. Öt fiatal ült az asztalnál, az egyiküket ismertem, Jace, Megan bátyja.
-Sziasztok! Mit hozhatok?
-Szia Schuyler! Örülök, hogy újra látlak- mondta Jace egy vadító mosoly kíséretében. Hát bármit is akart elérni, rám nem volt hatással.
-Én is örülök Jace- mondtam mosolyogva. Nem tudtam nem észrevenni, ahogy a négy haverja a nyálát csorgatja rám. Hízelgő volt és mivel önbizalom-tuningra volt szükségem, jól esett. -Kik a barátaid?- kérdeztem és olyan mosolyt villantottam, amitől a vámpírok is olvadni szoktak.
-Hoyt, Jason, Max és Gabe- mutatott körbe Jace. Egyik fiú sem volt valami nagy szám, bár Jace mellett nem is tűnt ki senki.- És két kancsó sört szeretnénk.- Visszaindultam a pulthoz, kivittem a szintetikus vért és a sört. Közben azon gondolkodtam, hogy elhúzzam-e a csíkot, mielőtt Eric ideér. De arra jutottam, hogy nem hazudtolhatom meg önmagam azzal, hogy megfutamodok. Itt leszek, várni fogom. Amúgy is fúrta az oldalamat, hogy mire készül ez a 3 vámpír ezen a félreeső helyen.
2013. augusztus 8., csütörtök
2013. június 20., csütörtök
12.fejezet - Azok a borzalmas álmok
Hirtelen egy hatalmas bálteremben találtam magam. Magas falak, az egyik oldalon hatalmas ablakok, gyönyörű bársonyfüggönyökkel. Téglalap alakú helység volt, két végén sötét fából készült, kétszárnyas ajtók. A terem tele volt gyönyörű báli ruhás emberekkel, akik kecsesen keringtek a terem közepén a táncpartnerükkel.
Mindannyian álarcot viseltek. Jobbra néztem és egy hatalmas tükör állt előttem. Arany keretes, díszes tükör volt. Végignéztem magamon. Éj fekete hajam kusza kontyban volt a fejem tetejére tornyozva. Benne csillogó ezüst kövek, melyek úgy festettek, mint égen a csillagok. Szemeimet álarc takarta, ami királykék volt. Szemeim ívét ezüst kövek követték. Nyakamban csodálatos nyaklánc, ezüst foglalatos kék kövek. A ruhám is királykék volt, sokat sejtető abroncsos szoknya, és feszes felső rész, a már említett kis ezüst kövekkel.
Kesztyű volt a kezemen és amikor egy mély levegőt akartam venni, csak akkor érzékeltem, hogy kényelmetlen és felesleges fűzőt is viseltem. Hiányoltam a mai világból a kiöltözést, a bálokat, a tartást, ami akkor meg volt az emberek javában.
Sokszor cseppentem ilyen álomba, ez a tündék reinkarnációjának egyik mellékhatása volt, a régi életeim egyes momentumait láttam. Most is azt tettem, amit mindig ilyenkor, elengedtem magam, hogy az események sodorjanak magukkal. A lábam elindult a terem szélén összegyűlt kisebb csoport felé és bájos mosoly terült el az arcomon. A társaságot már ismertem. Ott volt Roshon, Clare és Angela.
Nagyon jó barátaim voltak, mindig. Ők is tündék voltak és hárman teljesen mások voltak, de mindig mellettem álltak és segítettek nekem. Szívből jövő mosolyt küldtem feléjük. Ott volt még Damon is. Ahogy érzékeltem éppen nem voltunk jóban, szóval egy gyilkos pillantást kapott csak. Két ember állt még ott.
A magas, szőke férfit rögtön felismertem. Eric volt az. Elgondolkodva néztem rá és próbáltam kitalálni, hogy milyen korban is lehetek. A ruhák alapján valamikor a 19. század Európájában lehettünk. Eric mellett egy vékony, szőke, törékenynek tűnő nő állt. Rózsaszín ruhát viselt. Tekintete, megjelenésével ellentétben veszedelmes volt. A csalódottságtól a vérszomjasságon keresztül minden volt benne. Ember volt és ahogy az arcát fürkésztem, felismertem.
Pam volt az, tehát a kort eltaláltam és Angliában voltunk. Eric felém nyújtotta a kezét, felkért egy táncra, én pedig örömmel fogadtam el, azért is mert féltékennyé akartam tenni Damon-t és azért is, mert aznap este, Eric volt a célpontom. Könnyedén forogtunk a táncparketten. A vámpíroknak kitűnő volt a memóriája, Eric miért nem emlékezett rám? Vagy nem is jutott eszébe, hogy összekösse a két nőt. Kimelegedtem a tánc közben, az akkori énem épp Damon-ön törte a fejét, én folyton Ericen gondolkodtam.
A táncnak vége szakadt, visszatértünk a társasághoz és Eric Pammel együtt távozott. Ilyenkor birtokomban volt az akkori énem minden tudásának, tehát tudtam, hogy a tető felé indultak. Utánuk indultam és a szemem sarkából láttam, ahogy Damon utánam indul.
Akkor nem foglalkoztam vele, rosszul tettem, ugyanis már emlékeztem, hogyan is végződött az az este. Felértem a tetőre, de nem volt ott senki. London csodálatos panorámája tárult elém, a gázlámpák pislákoló fényével, ahogy azok a Temzére vetődnek. Hallottam, ahogy léptek közelednek felém. Karót rántottam és megfordultam, de egy erős kéz meg is ragadta a csuklóm. Damon állt mögöttem. Levette az álarcát és kárörvendően nézett rám, miközben erősen szorította a csuklómat.
-Gondolom te is tudod mi fog most történni, drága- mondta gonosz vigyorral a képén.
-Most jön az, hogy leszúrlak a másik a karómmal-mondtam negédesen.
-Milyen másikkal?-kérdezte ijedten.
-Ezzel!- mondtam és azzal lendülettel közelített a másik kezemben lévő fegyverem a mellkasa felé. De azt a kezemet egy másik ragadta meg és az nem Damonhöz tartozott. Hátrafordultam és Eric állt mögöttem. Véres volt a szája széle és akkor megéreztem a levegőben. Már nem csak egy vámpír tartózkodott a tetőn. Egy másik is felém közelített és az Pam volt. Ez volt az az éjszaka, amikor Pam átváltozott.
-Gondolom te is tudod mi fog most történni, drága- mondta gonosz vigyorral a képén.
-Most jön az, hogy leszúrlak a másik a karómmal-mondtam negédesen.
-Milyen másikkal?-kérdezte ijedten.
-Ezzel!- mondtam és azzal lendülettel közelített a másik kezemben lévő fegyverem a mellkasa felé. De azt a kezemet egy másik ragadta meg és az nem Damonhöz tartozott. Hátrafordultam és Eric állt mögöttem. Véres volt a szája széle és akkor megéreztem a levegőben. Már nem csak egy vámpír tartózkodott a tetőn. Egy másik is felém közelített és az Pam volt. Ez volt az az éjszaka, amikor Pam átváltozott.
Minden erőmmel a karjaimat akartam mozdítani. Kitéptem a jobb karomat Damon kezéből és a bal kezemet kicsavarva Ericet akartam ledöfni, de ő erősebbnek bizonyult. Mindkét kezemet lefogta, a hátam mögé csavarta és a szorításától elejtettem a karókat. Damon felvette őket.
-Hát úgy érzem itt a vége szerelmem. Majd egy következő életben találkozunk- mondta. Magasba emelte a karját és a gyomromba szúrt. Először nem éreztem fájdalmat, csak valami meleg folyadékot, ahogy megindul lefelé a hasamon. Hirtelen jött a fájdalom és felordítottam. Eric elengedett és a földre estem, az álarc leesett az arcomról. Egy könnycsepp gördült le az arcomon és éreztem, ahogy a vér kezd felbugyogni a torkomon.
-Meg ne próbáld vámpír!-halottam Damon hangját.- Nem ihatsz a véréből, tűnj innen vagy te is meghalsz ma este! És velem nem fogsz tudni ilyen könnyedén elbánni!
Láttam, ahogy Eric elfordul és elindul a bálterembe vezető ajtóhoz, majd ráparancsol Pamre, hogy tartson vele. Damon felém hajolt és ezt mondta:
-Várom, hogy legközelebb találkozzunk.- És ő is elindult lefelé.
A világ kezdett elsötétülni, egyre nehezebben vettem levegőt, de a sebem már nem fájt. Pár pillanatnak érzékeltem csak azt az időt, ami alatt kileheltem a lelkem.
Sikítva ébredtem fel. Miért kellett ezt látnom? Miért kellett ezt megint átélnem? Mit ajánlott Damon Ericnek, hogy ezt tegye akkor? Vagy akkor ilyen kegyetlen volt és csak élvezte, hogy ölhet? Vajon most is Damon szolgálatában áll? Most is lefog majd és végignézi, ahogy az a szemét megöl?
Tudtam, hogy minden perccel közelebb kerülök az ismételt halálomhoz, amit Damon idéz elő, de abban az életemben nem tudtam elképzelni...
-Hát úgy érzem itt a vége szerelmem. Majd egy következő életben találkozunk- mondta. Magasba emelte a karját és a gyomromba szúrt. Először nem éreztem fájdalmat, csak valami meleg folyadékot, ahogy megindul lefelé a hasamon. Hirtelen jött a fájdalom és felordítottam. Eric elengedett és a földre estem, az álarc leesett az arcomról. Egy könnycsepp gördült le az arcomon és éreztem, ahogy a vér kezd felbugyogni a torkomon.
-Meg ne próbáld vámpír!-halottam Damon hangját.- Nem ihatsz a véréből, tűnj innen vagy te is meghalsz ma este! És velem nem fogsz tudni ilyen könnyedén elbánni!
Láttam, ahogy Eric elfordul és elindul a bálterembe vezető ajtóhoz, majd ráparancsol Pamre, hogy tartson vele. Damon felém hajolt és ezt mondta:
-Várom, hogy legközelebb találkozzunk.- És ő is elindult lefelé.
A világ kezdett elsötétülni, egyre nehezebben vettem levegőt, de a sebem már nem fájt. Pár pillanatnak érzékeltem csak azt az időt, ami alatt kileheltem a lelkem.
Sikítva ébredtem fel. Miért kellett ezt látnom? Miért kellett ezt megint átélnem? Mit ajánlott Damon Ericnek, hogy ezt tegye akkor? Vagy akkor ilyen kegyetlen volt és csak élvezte, hogy ölhet? Vajon most is Damon szolgálatában áll? Most is lefog majd és végignézi, ahogy az a szemét megöl?
Tudtam, hogy minden perccel közelebb kerülök az ismételt halálomhoz, amit Damon idéz elő, de abban az életemben nem tudtam elképzelni...
Ránéztem az órámra, este nyolc órát mutatott. Elég sokat aludtam, de így is végtelenül fáradt voltam. Levánszorogtam a lépcsőn, majd be a konyhába, ahol lefőzve várt a kávé. Istenem Megan egyre jobban ismer. Kortyolgatni kezdtem és a hasam figyelmeztető korgása után a hűtőhöz indultam, amin egy újabb üzenet várt lakótársamtól:
Szia!
Elvállaltam az esti műszakot a bárban, csak hajnalban jövök. Csináltam neked reggelit! Holnap magyarázatot követelek!!! Remélem jót aludtál :)
Ja és a Nap 9-kor nyugszik!!!
Megan
Tehát egy órám van addig, hogy egy mindenféleképpen kényelmetlen beszélgetést kezdjek Erickel. Kinyitottam a hűtőt és Isten áldja Megant egy nagy tányér palacsinta látványa fogadott. Kivettem és asztalhoz ültem egy üveg mogyoróvaj társaságában.
-Hogy te mennyivel jobb vagy, mint a pasik...-beszéltem hangosan az üveghez, teli szájjal.
Ezután felmentem a fürdőbe, megfürödtem, megcsináltam a hajam, feldobtam egy kis sminket és egész végig énekeltem, figyelemelterelő gyanánt. Felöltöztem.A melegre való tekintettel egy kék tüdőszoknyát vettem, egy barna ujjatlannal, egy aranyos nyári csizmával.
Elvállaltam az esti műszakot a bárban, csak hajnalban jövök. Csináltam neked reggelit! Holnap magyarázatot követelek!!! Remélem jót aludtál :)
Ja és a Nap 9-kor nyugszik!!!
Megan
Tehát egy órám van addig, hogy egy mindenféleképpen kényelmetlen beszélgetést kezdjek Erickel. Kinyitottam a hűtőt és Isten áldja Megant egy nagy tányér palacsinta látványa fogadott. Kivettem és asztalhoz ültem egy üveg mogyoróvaj társaságában.
-Hogy te mennyivel jobb vagy, mint a pasik...-beszéltem hangosan az üveghez, teli szájjal.
Ezután felmentem a fürdőbe, megfürödtem, megcsináltam a hajam, feldobtam egy kis sminket és egész végig énekeltem, figyelemelterelő gyanánt. Felöltöztem.A melegre való tekintettel egy kék tüdőszoknyát vettem, egy barna ujjatlannal, egy aranyos nyári csizmával.
Megszokásból aggattam magamra a fegyvereimet. Megnéztem a postát és egy levél volt kirakva a kis asztalra, amit nekem címeztek. Szálkás betűk, elegánsak, rögtön felismertem, a nagyapám kézírása volt. Kibontottam a borítékot és falni kezdtem a sorokat.
Drága Schuyler!
Egy hét múlva ünnepeled 22. születésnapodat és arra gondoltam, meglátogatnálak ezen alkalomból új lakhelyeden. Nagyon hiányzol már és remélem semmi bajod nem esett azóta, hogy utoljára láttalak. Kíváncsi vagyok a tünde származású lakótársadra is, remélem örömmel fogad majd az otthonában, ugyanis hírekkel szolgálhatok majd a felmenőiről.
Hallottam a tegnapi kis kalandodról, beszélnünk kell majd róla!
Ezerszer ölel nagyapádOromis
Jövő héten meglátogat hát a nagyapám. Elképesztő volt, hiszen már évek óta nem láttam. Borzalmasan hiányzott és már akkor izgatott voltam. Nem szerettem a születésnapjaimat, de így megérte várni.
Volt még fél órám napnyugtáig, szóval küldtem egy kör sms-t tünde barátaimnak, bekapcsoltam a laptopom és máris webkamerás kapcsolatban voltunk. Ott volt Roshon, a hűséges fiú barátom, aki földidomár volt, kreol bőrű és olyan hihetetlenül barna szemei voltak, hogy a nők rögtön olvadoztak, amint rájuk pillantott.
Drága Schuyler!
Egy hét múlva ünnepeled 22. születésnapodat és arra gondoltam, meglátogatnálak ezen alkalomból új lakhelyeden. Nagyon hiányzol már és remélem semmi bajod nem esett azóta, hogy utoljára láttalak. Kíváncsi vagyok a tünde származású lakótársadra is, remélem örömmel fogad majd az otthonában, ugyanis hírekkel szolgálhatok majd a felmenőiről.
Hallottam a tegnapi kis kalandodról, beszélnünk kell majd róla!
Ezerszer ölel nagyapádOromis
Jövő héten meglátogat hát a nagyapám. Elképesztő volt, hiszen már évek óta nem láttam. Borzalmasan hiányzott és már akkor izgatott voltam. Nem szerettem a születésnapjaimat, de így megérte várni.
Volt még fél órám napnyugtáig, szóval küldtem egy kör sms-t tünde barátaimnak, bekapcsoltam a laptopom és máris webkamerás kapcsolatban voltunk. Ott volt Roshon, a hűséges fiú barátom, aki földidomár volt, kreol bőrű és olyan hihetetlenül barna szemei voltak, hogy a nők rögtön olvadoztak, amint rájuk pillantott.
Ott volt legfőbb bizalmasom Angela. Ő vízidomár volt és remek bájitalkeverő, gyógyító. Középhosszú barna haja és kék szeme volt. Ő is szép volt, de sosem használta ki. Végtelenül szerény volt és szarkazmus volt a kedvenc eszköze a beszélgetések közben.
És persze Clare is ott volt. Égővörös hajával, olyan szín volt ez, ami embereknél természetesen sosem fordult elő és még köztünk, tündék közt is ritkaság volt. Levegőidomár volt, amiért csodáltam, mert nekem az sosem ment. Imádott nevetni és egyetlen rossz tulajdonsága az volt, hogy szőke volt az élethez, de tényleg borzalmasan naiv volt.
-Sziasztok! El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire hiányoztok!-kezdtem a beszélgetést.
-Ehhez képest nem nagyon kerestél minket, mióta a közelbe költöztél...-jegyezte meg Angela.
-Adódott egy kis incidens a Nap testvériségével. Sajnálom!-szégyelltem magam, bár nem az én hibám volt.
-Nyugi, Angela csak viccelt, Stan mindent elmondott- mondta mosolyogva Roshon.-Ma csütörtök van, holnap este mindenféleképpen el kell jönnöd a klubba!-Imádtam, hogy Roshon mindig csak a jövőre tekintett, sosem nézett vissza.
-Rendben, már alig várom-mondtam mosolyogva.- De várjatok! Ha Stan szólt nektek, hogy hol vagyok, vagyis tudta, hogy mi van velem, akkor miért nem küldött senkit utánam?- Dühös voltam, a főnököm nagyjából hagyott ott megrohadni.
-Miért veszélyben voltál?-kérdezte Clare.
-Nem, csak játszásiból néz ki úgy, mint a mosott szar- mondta Angela.
-Hmm, köszi Angela, ez igazán kedves volt, tudod most hoztam magam rendbe-válaszoltam mosolyogva. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan. Az órámra néztem ismét, már csak 5 percem volt.-Srácok most mennem kell, holnap este nyitásra ott vagyok!
-Ígéred?-kérdezték egyszerre.Mintha nem lettem volna megbízható.
-Persze!-mondtam, majd kikapcsoltam a gépet, lementem a földszintre és azon gondolkodtam, hogy hol várjam Ericet. Vajon itt a lépcsőnél vagy a nappaliban, esetleg a szobámban?
-Ehhez képest nem nagyon kerestél minket, mióta a közelbe költöztél...-jegyezte meg Angela.
-Adódott egy kis incidens a Nap testvériségével. Sajnálom!-szégyelltem magam, bár nem az én hibám volt.
-Nyugi, Angela csak viccelt, Stan mindent elmondott- mondta mosolyogva Roshon.-Ma csütörtök van, holnap este mindenféleképpen el kell jönnöd a klubba!-Imádtam, hogy Roshon mindig csak a jövőre tekintett, sosem nézett vissza.
-Rendben, már alig várom-mondtam mosolyogva.- De várjatok! Ha Stan szólt nektek, hogy hol vagyok, vagyis tudta, hogy mi van velem, akkor miért nem küldött senkit utánam?- Dühös voltam, a főnököm nagyjából hagyott ott megrohadni.
-Miért veszélyben voltál?-kérdezte Clare.
-Nem, csak játszásiból néz ki úgy, mint a mosott szar- mondta Angela.
-Hmm, köszi Angela, ez igazán kedves volt, tudod most hoztam magam rendbe-válaszoltam mosolyogva. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan. Az órámra néztem ismét, már csak 5 percem volt.-Srácok most mennem kell, holnap este nyitásra ott vagyok!
-Ígéred?-kérdezték egyszerre.Mintha nem lettem volna megbízható.
-Persze!-mondtam, majd kikapcsoltam a gépet, lementem a földszintre és azon gondolkodtam, hogy hol várjam Ericet. Vajon itt a lépcsőnél vagy a nappaliban, esetleg a szobámban?
Nem akartam, hogy akár egy fikarcnyi esélye is legyen a szökésre, szóval az ajtó előtt vártam, hogy most még békésen alvó vámpír felébredjen. Mindenre fel voltam készülve, nagyjából. Erősnek akartam mutatkozni, törhetetlennek és nagyon reméltem, hogy ez sikerülni is fog.
Szembesíteni akartam az álmommal, az álmommal amelyben megölt. Nem mintha magyarázattal tartozott volna azok után, hogy hazudtam neki, de ha Damon szolgálatában állt, akkor tudnom kellett és fel kellett készülnöm mindenre.
2013. június 3., hétfő
11. fejezet - "Üdvözülés!"
Ott ültem és legalább tízszer lejátszottam az agyamban azt, amit elterveztem. Kidolgoztam a részleteket és próbáltam B tervet is alkotni, de az sajnos nem jött össze.
Kinyílt az ajtó és a két, már általam ismert őr lépett be rajta. A szokásos módon megbilincseltek és kivezettek az ajtón. Ahogy róttuk a folyosókat a hasam akaratlanul is megkordult és a szemem előtt ott lebegett egy jó nagy tányér palacsinta. Elképesztő, hogy akkor is a kajára gondoltam.
Az épületnek olyan részére értünk, ahol addig még nem jártam. Semmi jelölés, hogy merre lehet a kijárat, kezdtem kétségbe esni, hogy fogom megtalálni a kijáratot? De aztán hatalmas szerencsémre láttam egy táblát, ami a kijárat felé mutatott. Fellélegeztem és próbáltam megjegyezni az utat. Egy hatalmas füves rétre érkeztünk, valószínűleg az épület mögött voltunk.
Ahogy hátranéztem, egy templomot láttam, amihez különböző méretű épületeket toldottak hozzá, de a hatalmas torony szép volt, ahogy hamarosan felkelő Nap hátulról világította meg. Előre néztem és egy kis pódiumot láttam, amin egy 2,5 m magas pózna állt.
Eric már hozzá volt láncolva és szörnyű volt látni, ahogy az ezüst könyörtelenül égeti a bőrét, de az arcán egyetlen érzelem sem látszódott és ha nem ismertem volna meg jobban az elmúlt napokban, én sem vettem volna észre mennyire szenved.
Óráknak tűnt az a pár perc, amíg odavezettek a póznákhoz, ahogy Eric tekintete végig az enyémbe fúródott. Valószínűleg rossz volt a lelkiismeretem, mert nem tudtam, hogy szemrehányóan néz-e rám, mert rájött, hogy mi vagyok vagy csak aggódik értem. Gyorsan elhessegettem minden gondolatot, mert száz százalékos koncentrációra volt szükségem.
Hál' Istennek, csak a karjaimat láncolták össze úgy, hogy Eric és a napfény között álljak. Elég kényelmetlen helyzet volt, nemcsak azért, mert a kezeim teljesen ki voltak csavarodva, hanem azért is, Eric leheletét a nyakamon éreztem. Kelet felé néztem, a Nap lassan emelkedett és ha nem a halálomhoz hozott volna közelebb minden egyes megtett millimétere, akkor még szép is lett volna. Ekkor Peter Crashburg lépett a színpadra.
-Eljött hát a nap hölgyeim és uraim, amikor egy vámpírt láthatunk, ahogy a neki megfelelő büntetést nyeri el- megdöbbenve láttam, hogy a nézők soraiban nemcsak férfiak, de nők és még pár gyerek is állt. Persze nem kisgyerekek, olyan 13 év körüliek lehettek, de akkor sem tartottam szülőnek azt a szülőt, aki ilyen helyre hozza gyermekét.-És hogy példát állítsunk, egy lelkes vámpiristát is vele égetünk, ezen a napfényes reggelen.- Legszívesebben kitekertem volna a nyakát, annak a félőrültnek.- Remélem önök is az esemény szentségét fogják látni és a ma délelőtti misén is részt fognak venni!- Undorodtam Peter Crashburg-től és nem is értettem, miért van úgy oda a miséjével, amikor nem is volt hivatalos pap, hiszen a katolikus egyház kizárta őt a túl radikális módszerei miatt. A férfi az órájára nézett és hagosan számolt vissza 30-tól miközben lement a színpadról. A nézők is vele számoltak.
-Sajnálom, hogy miattam kell meghalnod Schuyler- suttogta Eric a fülembe.
-Nem fogunk ma meghalni, de bíznod kell bennem és azt kell tenned, amit mondok- súgtam vissza és egy rövid imát rebegtem.
-Ezt, hogy érted?
-Csak tedd, amit mondok-mondtam már normál hangon.
-5, 4, 3, 2, 1, Üdvözülés!-kiáltotta a tömeg és a Nap végszóra bukkant ki a templom mögötti domb árnyékából. Nekem ez volt a végszóm. Minden erőmet kifejtettem, hogy a meggyengített láncot el tudjam szakítani. Eric nem vett levegőt és amikor nem égette meg a Nap, teljesen el volt képedve.
Bármilyen hihetetlen, mosolyognom kellett ezen. Feszegettem a láncot és éreztem, ahogy elvágja a csuklómon a bőrt, hallottam, ahogy egyre jobban nyílnak ki a láncszemek, az emberek a színpad előtt, pedig várták, hogy lángra kapjunk és pár perc után zúgolódás támadt.
Eric rájött mit akarok és segített nekifeszülni a láncnak, ő is feszegette velem együtt. A fájdalom kezdett elviselhetetlenné válni, de elpattant a leggyengébb láncszem és én szabad voltam.
Hatalmas zavar támadt, de szerencsére nem reagáltak gyorsan. Megkerültem a póznát és elkezdtem Eric láncával vesződni. Lakattal volt összeerősítve. Tüzet gyújtottam az ujjam hegyén és élveztem, hogy korlát nélkül használhatom az erőmet, elvágtam a lakatot és elindultam Eric körül, hogy letekerjem a láncot. Mennyivel könnyebb lett volna, ha a vámpír bőrébe nem égett volna bele a lánc és csak leesett volna róla. Háttal álltam a zúgolódó tömegnek, amikor Eric rám kiáltott:
-Mögötted!
Megpördültem és észrevettem, hogy 4 ember közeledik felém. Négy ember, az öt seggfejből, abból az ötből, akik elvitték Ericet a cellánkból.
-Akkor kezdjük- mondtam és belelendültem. Elindultam a hozzám legközelebb álló emberhez, gyomorszájon rúgtam, eltörtem az orrát, kigáncsoltam és egy tőrrel rögzítettem a színpadhoz. Villámgyorsan pördültem meg és meglepődtem, amikor közvetlen mögöttem állt egy kigyúrt kopasz, gyorsan kellett cselekednem, megrúgtam az érzékeny pontján és amíg görnyedve-könnyezve próbálta magát összeszedni a könyökömmel rávágtam a gerincére, hasra esett, egy jól irányzott rúgással pedig legurítottam a színpadról.
A harmadik célpontom ökle elől sikerült elhajolnom, de elvesztettem az egyensúlyom és hanyatt estem. Felém hajolt, én páros lábbal rúgtam arcba, majd hasba, kicsusszantam a lábai között a negyedik ember nagy sebességgel futott felém, egy helyben maradtam és az utolsó pillanatban léptem egyet jobbra, így mindketten lebucskáztak a színpad oldalsó lépcsőjén. Visszarohantam Erichez és csavartam le a láncot, már a fele lent volt, amikor újabb emberek közeledtek felém.
Túl közel voltak, így azt kellett tennem, amit nagyon nem akartam, egyiküknek tőrt hajítottam a combjába és egy másiknak a karjába. Ők nem közeledtek tovább, inkább lerohantak a pódiumról. Gyorsan futtattam végig a tekintetem a tömegen, a nők és a gyerekek, már a bejáratnál voltak.
-Schuyler vigyázz!- kiáltotta Eric és amikor megfordultam Peter Crashburg-gel néztem farkasszemet. Élveztem, amikor bevihettem neki egy balost, beletérdelhettem a gyomrába és megragadhattam a szépen, de feleslegesen, hátrafésült haját, hogy a színpad padlójába verhessem. De nem számítottam rá, hogy ő meg ki fog gáncsolni és a földre fogok kerülni. Két másik ember rögtön ott termett és lefogta a kezeim és a lábaim. Peter felém hajolt, az én egyik tőrömet tartotta a kezében.
Ha ez kell akkor ez kell-gondoltam. Nem szerettem az erőmet harc közben használni, igazságtalannak tartottam, de a túlélésről volt szó. Felforrósítottam a kezeim, amit szitkozódva engedett el egy igen jóképű fiatal, az egyik hajtűért nyúltam a hajamba és Peter vállába fúrtam. Ordítva ugrott fel, a lábaimat tartó, már idősödő ember nem figyelt, állon rúgtam és ahogy felé tornyosultam, már szaladt is lefelé, a megégetett kezű fiatalember úgy nézett rám, mintha egy szörnyszülött lettem volna.
-Fogják el! Gyerünk mire várnak?!- kiabálta Peter habzó szájjal, de az emberei nem akarták az életüket kockáztatni, persze volt pár fanatikus, de a legtöbben a bejárat felé indultak. Visszanéztem Ericre, aki addigra lecsavarta magáról a láncot, büszke voltam, nem sok vámpír képes ilyesmire. Odajött mellém és furcsán nézett rám, nem hitte el, hogy a pusztítást én vittem végbe.
-Mi a fene vagy te?- már tudtam, hogy nem magyarázhatom ki magam, de nem a válsz bukott ki belőlem.
-Ki kell jutnunk, erősítést fognak hozni, ezúttal fegyverekkel!- Sajnos nem tévedtem, hat ember állt meg körülbelül tíz méterre tőlünk, íjakkal. Egyszerre engedték útjukra a nyilakat és minket céloztak.
-Oké, ennyi volt a finomkodásból- mondtam hangosan. Bár mind a négy elemet képes voltam irányítani, van amelyik nem ment olyan jól, mint például a levegő idomítása. Vettem egy nagy levegőt, éreztem, ahogy a szellő belekap a hajamba, felemeltem a kezeim két irányba, jobbra és balra lendítettem őket, a nyilak pedig követték a kezem útját
.-Menjünk már!- mondtam Ericnek. Felkapott a hátára, mint a kisgyerekeket az apukája és a bejárat felé rohant velem. Az íjászok nem akartak ismét célozni, hiába ordibált Peter. Végig adtam az instrukciókat, hogy merre kell menni. Az egész épületben két emberrel találkoztunk és mind a kettőnél pisztoly volt, így a maradék két tőrömet is elhasználtam. Kiértünk a parkolóba és ott állt az én drága autóm. Megan állt mellette farmerban és fehér felsőben. Lemásztam Eric hátáról, odarohantam Megan-höz és átöleltem.
-Menjünk, a nyomunkban vannak!- mondtam és a vezető oldalra indultam.
-Így akarsz vezetni?- kérdezte Megan.
-Hogy?- nem értettem, de aztán végignéztem magamon, "enyhén" véres voltam, szerencsére a legtöbb nem az enyém volt és a csuklómon lévő vágások is kezdetek behegedni. Hál' Isten, hogy gyorsan gyógyulok.
-Jó mindegy, vezess nyugodtan, gondolom, majd otthon kapok magyarázatot mindenre.
-Pontosan. Eric gyere már!- kiáltottam a vámpírnak, aki elképedten meredt a napfénybe tartott kezeire. Odaért a kocsihoz és beült a hátsó ülésre.
- Azt hittem nem fog hátra ülni, de nekem így is jó- jegyezte meg Megan. Beindítottam a kocsim és jóval a sebességhatár felett jártam, már akkor, amikor kikanyarodtunk a parkolóból. Megan egy szót sem szólt hazáig, én pedig nem akartam beszélgetni. Begördültünk a házhoz, leállítottam a kocsim és kipattantam, majd kinyitottam Eric ajtaját. Már nem sokáig hatott a vérem és nem akartam most elveszíteni őt, hogy végre kiszabadultunk. Megan odaállt mellém és várakozóan nézett rám.
-Miért nem égeti a nap?- meglátta a tekintetem.- Ugye nem? Mond hogy nem? Kiselőadást tartasz nekem a vámpírokról, meg hogy milyen veszélyesek ránk és te adsz neki, te adsz Ericnek a véredből?-Dühös volt, nagyon.
-Ezt ne most beszéljük meg- mondom nyugodtan.- Inkább hozz ki pokrócokat, ha esetleg nem tudom idő előtt berángatni.- Ezalatt Eric kiszállt az autóból és teljes testével állt a Napon.
-Ez hihetetlen- suttogta.
-Eric gyere be!- mondtam gyengéden.
-De mégis miért mennék. Nem éget meg a Nap, ez óriási- láttam az örömöt az arcán.
-De ez nem tart örökké, indulás befelé!- Kezdtem elveszíteni a türelmemet.
- Schuyler, már több, mint ezer éve nem láttam a napfényt fájdalom nélkül, nem fogok bemenni!- Ő is kezdett ingerült lenni.
- De be kell menned, pár perc és elmúlik a hatása, inkább így emlékezz rá, minthogy fájjon!
-De egyenlőre nem te mondod meg, hogy mit csináljak, tünde- mondta úgy, hogy ott állt előttem és csak pár centire voltunk egymástól. Ledöbbentem, gondoltam, hogy rá fog jönni, de azt nem, hogy meg fog gyűlölni, mert a tünde szót úgy ejtette ki, mint egy szitkot.
-De egyenlőre jobban tudom, hogy hogyan működik az az áldás, amit én adtam!- Mérges voltam, dühös, hogy én túljutottam az előítéleteken, ő meg nem. Pár percig farkasszemet néztünk, de szerencsémre én nyertem és a vámpír, akit eddig szerettem és most ha nem is gyűlöltem, de nem kedveltem elindult az ajtó felé. Elindultam utána, amikor beértünk, tartottuk a távolságot.
-Úgy érzem kitört a 3. világháború- jegyezte meg Megan, amikor meglátta, hogyan nézünk egymásra az előszoba két feléről. -Oké, akkor Eric gyere megmutatom, hol tudsz aludni- mondta Megan és a lépcső alatti tárolóhelységhez vezette Ericet.-Hát ezt Bill alakította ki itt magának, gondolom neked is megteszi- mondta, majd visszajött hozzám.- Gondolom szükséged van egy kis alvásra-mondta, majd csendesen indult el konyha felé. Felvánszorogtam a lécsőn és az utolsó csepp energiámat arra használtam, hogy lemossam magamról a koszt, amit összeszedtem, bevizeztem a hajam és már félálomban jutottam be a szobámba. Láttam, hogy az üzenetrögzítőm villog, de nem volt erőm arra, hogy most meghallgassam őket.
Inkább bedőltem az ágyamba és másodpercek alatt merültem álomba.
Kinyílt az ajtó és a két, már általam ismert őr lépett be rajta. A szokásos módon megbilincseltek és kivezettek az ajtón. Ahogy róttuk a folyosókat a hasam akaratlanul is megkordult és a szemem előtt ott lebegett egy jó nagy tányér palacsinta. Elképesztő, hogy akkor is a kajára gondoltam.
Az épületnek olyan részére értünk, ahol addig még nem jártam. Semmi jelölés, hogy merre lehet a kijárat, kezdtem kétségbe esni, hogy fogom megtalálni a kijáratot? De aztán hatalmas szerencsémre láttam egy táblát, ami a kijárat felé mutatott. Fellélegeztem és próbáltam megjegyezni az utat. Egy hatalmas füves rétre érkeztünk, valószínűleg az épület mögött voltunk.
Ahogy hátranéztem, egy templomot láttam, amihez különböző méretű épületeket toldottak hozzá, de a hatalmas torony szép volt, ahogy hamarosan felkelő Nap hátulról világította meg. Előre néztem és egy kis pódiumot láttam, amin egy 2,5 m magas pózna állt.
Eric már hozzá volt láncolva és szörnyű volt látni, ahogy az ezüst könyörtelenül égeti a bőrét, de az arcán egyetlen érzelem sem látszódott és ha nem ismertem volna meg jobban az elmúlt napokban, én sem vettem volna észre mennyire szenved.
Óráknak tűnt az a pár perc, amíg odavezettek a póznákhoz, ahogy Eric tekintete végig az enyémbe fúródott. Valószínűleg rossz volt a lelkiismeretem, mert nem tudtam, hogy szemrehányóan néz-e rám, mert rájött, hogy mi vagyok vagy csak aggódik értem. Gyorsan elhessegettem minden gondolatot, mert száz százalékos koncentrációra volt szükségem.
Hál' Istennek, csak a karjaimat láncolták össze úgy, hogy Eric és a napfény között álljak. Elég kényelmetlen helyzet volt, nemcsak azért, mert a kezeim teljesen ki voltak csavarodva, hanem azért is, Eric leheletét a nyakamon éreztem. Kelet felé néztem, a Nap lassan emelkedett és ha nem a halálomhoz hozott volna közelebb minden egyes megtett millimétere, akkor még szép is lett volna. Ekkor Peter Crashburg lépett a színpadra.
-Eljött hát a nap hölgyeim és uraim, amikor egy vámpírt láthatunk, ahogy a neki megfelelő büntetést nyeri el- megdöbbenve láttam, hogy a nézők soraiban nemcsak férfiak, de nők és még pár gyerek is állt. Persze nem kisgyerekek, olyan 13 év körüliek lehettek, de akkor sem tartottam szülőnek azt a szülőt, aki ilyen helyre hozza gyermekét.-És hogy példát állítsunk, egy lelkes vámpiristát is vele égetünk, ezen a napfényes reggelen.- Legszívesebben kitekertem volna a nyakát, annak a félőrültnek.- Remélem önök is az esemény szentségét fogják látni és a ma délelőtti misén is részt fognak venni!- Undorodtam Peter Crashburg-től és nem is értettem, miért van úgy oda a miséjével, amikor nem is volt hivatalos pap, hiszen a katolikus egyház kizárta őt a túl radikális módszerei miatt. A férfi az órájára nézett és hagosan számolt vissza 30-tól miközben lement a színpadról. A nézők is vele számoltak.
-Sajnálom, hogy miattam kell meghalnod Schuyler- suttogta Eric a fülembe.
-Nem fogunk ma meghalni, de bíznod kell bennem és azt kell tenned, amit mondok- súgtam vissza és egy rövid imát rebegtem.
-Ezt, hogy érted?
-Csak tedd, amit mondok-mondtam már normál hangon.
-5, 4, 3, 2, 1, Üdvözülés!-kiáltotta a tömeg és a Nap végszóra bukkant ki a templom mögötti domb árnyékából. Nekem ez volt a végszóm. Minden erőmet kifejtettem, hogy a meggyengített láncot el tudjam szakítani. Eric nem vett levegőt és amikor nem égette meg a Nap, teljesen el volt képedve.
Bármilyen hihetetlen, mosolyognom kellett ezen. Feszegettem a láncot és éreztem, ahogy elvágja a csuklómon a bőrt, hallottam, ahogy egyre jobban nyílnak ki a láncszemek, az emberek a színpad előtt, pedig várták, hogy lángra kapjunk és pár perc után zúgolódás támadt.
Eric rájött mit akarok és segített nekifeszülni a láncnak, ő is feszegette velem együtt. A fájdalom kezdett elviselhetetlenné válni, de elpattant a leggyengébb láncszem és én szabad voltam.
Hatalmas zavar támadt, de szerencsére nem reagáltak gyorsan. Megkerültem a póznát és elkezdtem Eric láncával vesződni. Lakattal volt összeerősítve. Tüzet gyújtottam az ujjam hegyén és élveztem, hogy korlát nélkül használhatom az erőmet, elvágtam a lakatot és elindultam Eric körül, hogy letekerjem a láncot. Mennyivel könnyebb lett volna, ha a vámpír bőrébe nem égett volna bele a lánc és csak leesett volna róla. Háttal álltam a zúgolódó tömegnek, amikor Eric rám kiáltott:
-Mögötted!
Megpördültem és észrevettem, hogy 4 ember közeledik felém. Négy ember, az öt seggfejből, abból az ötből, akik elvitték Ericet a cellánkból.
-Akkor kezdjük- mondtam és belelendültem. Elindultam a hozzám legközelebb álló emberhez, gyomorszájon rúgtam, eltörtem az orrát, kigáncsoltam és egy tőrrel rögzítettem a színpadhoz. Villámgyorsan pördültem meg és meglepődtem, amikor közvetlen mögöttem állt egy kigyúrt kopasz, gyorsan kellett cselekednem, megrúgtam az érzékeny pontján és amíg görnyedve-könnyezve próbálta magát összeszedni a könyökömmel rávágtam a gerincére, hasra esett, egy jól irányzott rúgással pedig legurítottam a színpadról.
A harmadik célpontom ökle elől sikerült elhajolnom, de elvesztettem az egyensúlyom és hanyatt estem. Felém hajolt, én páros lábbal rúgtam arcba, majd hasba, kicsusszantam a lábai között a negyedik ember nagy sebességgel futott felém, egy helyben maradtam és az utolsó pillanatban léptem egyet jobbra, így mindketten lebucskáztak a színpad oldalsó lépcsőjén. Visszarohantam Erichez és csavartam le a láncot, már a fele lent volt, amikor újabb emberek közeledtek felém.
Túl közel voltak, így azt kellett tennem, amit nagyon nem akartam, egyiküknek tőrt hajítottam a combjába és egy másiknak a karjába. Ők nem közeledtek tovább, inkább lerohantak a pódiumról. Gyorsan futtattam végig a tekintetem a tömegen, a nők és a gyerekek, már a bejáratnál voltak.
-Schuyler vigyázz!- kiáltotta Eric és amikor megfordultam Peter Crashburg-gel néztem farkasszemet. Élveztem, amikor bevihettem neki egy balost, beletérdelhettem a gyomrába és megragadhattam a szépen, de feleslegesen, hátrafésült haját, hogy a színpad padlójába verhessem. De nem számítottam rá, hogy ő meg ki fog gáncsolni és a földre fogok kerülni. Két másik ember rögtön ott termett és lefogta a kezeim és a lábaim. Peter felém hajolt, az én egyik tőrömet tartotta a kezében.
Ha ez kell akkor ez kell-gondoltam. Nem szerettem az erőmet harc közben használni, igazságtalannak tartottam, de a túlélésről volt szó. Felforrósítottam a kezeim, amit szitkozódva engedett el egy igen jóképű fiatal, az egyik hajtűért nyúltam a hajamba és Peter vállába fúrtam. Ordítva ugrott fel, a lábaimat tartó, már idősödő ember nem figyelt, állon rúgtam és ahogy felé tornyosultam, már szaladt is lefelé, a megégetett kezű fiatalember úgy nézett rám, mintha egy szörnyszülött lettem volna.
-Fogják el! Gyerünk mire várnak?!- kiabálta Peter habzó szájjal, de az emberei nem akarták az életüket kockáztatni, persze volt pár fanatikus, de a legtöbben a bejárat felé indultak. Visszanéztem Ericre, aki addigra lecsavarta magáról a láncot, büszke voltam, nem sok vámpír képes ilyesmire. Odajött mellém és furcsán nézett rám, nem hitte el, hogy a pusztítást én vittem végbe.
-Mi a fene vagy te?- már tudtam, hogy nem magyarázhatom ki magam, de nem a válsz bukott ki belőlem.
-Ki kell jutnunk, erősítést fognak hozni, ezúttal fegyverekkel!- Sajnos nem tévedtem, hat ember állt meg körülbelül tíz méterre tőlünk, íjakkal. Egyszerre engedték útjukra a nyilakat és minket céloztak.
-Oké, ennyi volt a finomkodásból- mondtam hangosan. Bár mind a négy elemet képes voltam irányítani, van amelyik nem ment olyan jól, mint például a levegő idomítása. Vettem egy nagy levegőt, éreztem, ahogy a szellő belekap a hajamba, felemeltem a kezeim két irányba, jobbra és balra lendítettem őket, a nyilak pedig követték a kezem útját
.-Menjünk már!- mondtam Ericnek. Felkapott a hátára, mint a kisgyerekeket az apukája és a bejárat felé rohant velem. Az íjászok nem akartak ismét célozni, hiába ordibált Peter. Végig adtam az instrukciókat, hogy merre kell menni. Az egész épületben két emberrel találkoztunk és mind a kettőnél pisztoly volt, így a maradék két tőrömet is elhasználtam. Kiértünk a parkolóba és ott állt az én drága autóm. Megan állt mellette farmerban és fehér felsőben. Lemásztam Eric hátáról, odarohantam Megan-höz és átöleltem.
-Menjünk, a nyomunkban vannak!- mondtam és a vezető oldalra indultam.
-Így akarsz vezetni?- kérdezte Megan.
-Hogy?- nem értettem, de aztán végignéztem magamon, "enyhén" véres voltam, szerencsére a legtöbb nem az enyém volt és a csuklómon lévő vágások is kezdetek behegedni. Hál' Isten, hogy gyorsan gyógyulok.
-Jó mindegy, vezess nyugodtan, gondolom, majd otthon kapok magyarázatot mindenre.
-Pontosan. Eric gyere már!- kiáltottam a vámpírnak, aki elképedten meredt a napfénybe tartott kezeire. Odaért a kocsihoz és beült a hátsó ülésre.
- Azt hittem nem fog hátra ülni, de nekem így is jó- jegyezte meg Megan. Beindítottam a kocsim és jóval a sebességhatár felett jártam, már akkor, amikor kikanyarodtunk a parkolóból. Megan egy szót sem szólt hazáig, én pedig nem akartam beszélgetni. Begördültünk a házhoz, leállítottam a kocsim és kipattantam, majd kinyitottam Eric ajtaját. Már nem sokáig hatott a vérem és nem akartam most elveszíteni őt, hogy végre kiszabadultunk. Megan odaállt mellém és várakozóan nézett rám.
-Miért nem égeti a nap?- meglátta a tekintetem.- Ugye nem? Mond hogy nem? Kiselőadást tartasz nekem a vámpírokról, meg hogy milyen veszélyesek ránk és te adsz neki, te adsz Ericnek a véredből?-Dühös volt, nagyon.
-Ezt ne most beszéljük meg- mondom nyugodtan.- Inkább hozz ki pokrócokat, ha esetleg nem tudom idő előtt berángatni.- Ezalatt Eric kiszállt az autóból és teljes testével állt a Napon.
-Ez hihetetlen- suttogta.
-Eric gyere be!- mondtam gyengéden.
-De mégis miért mennék. Nem éget meg a Nap, ez óriási- láttam az örömöt az arcán.
-De ez nem tart örökké, indulás befelé!- Kezdtem elveszíteni a türelmemet.
- Schuyler, már több, mint ezer éve nem láttam a napfényt fájdalom nélkül, nem fogok bemenni!- Ő is kezdett ingerült lenni.
- De be kell menned, pár perc és elmúlik a hatása, inkább így emlékezz rá, minthogy fájjon!
-De egyenlőre nem te mondod meg, hogy mit csináljak, tünde- mondta úgy, hogy ott állt előttem és csak pár centire voltunk egymástól. Ledöbbentem, gondoltam, hogy rá fog jönni, de azt nem, hogy meg fog gyűlölni, mert a tünde szót úgy ejtette ki, mint egy szitkot.
-De egyenlőre jobban tudom, hogy hogyan működik az az áldás, amit én adtam!- Mérges voltam, dühös, hogy én túljutottam az előítéleteken, ő meg nem. Pár percig farkasszemet néztünk, de szerencsémre én nyertem és a vámpír, akit eddig szerettem és most ha nem is gyűlöltem, de nem kedveltem elindult az ajtó felé. Elindultam utána, amikor beértünk, tartottuk a távolságot.
-Úgy érzem kitört a 3. világháború- jegyezte meg Megan, amikor meglátta, hogyan nézünk egymásra az előszoba két feléről. -Oké, akkor Eric gyere megmutatom, hol tudsz aludni- mondta Megan és a lépcső alatti tárolóhelységhez vezette Ericet.-Hát ezt Bill alakította ki itt magának, gondolom neked is megteszi- mondta, majd visszajött hozzám.- Gondolom szükséged van egy kis alvásra-mondta, majd csendesen indult el konyha felé. Felvánszorogtam a lécsőn és az utolsó csepp energiámat arra használtam, hogy lemossam magamról a koszt, amit összeszedtem, bevizeztem a hajam és már félálomban jutottam be a szobámba. Láttam, hogy az üzenetrögzítőm villog, de nem volt erőm arra, hogy most meghallgassam őket.
Inkább bedőltem az ágyamba és másodpercek alatt merültem álomba.
2013. április 1., hétfő
10. fejezet - "Ki fogunk szabadulni innen."
Újabb kínos csend, lázasan törtem a fejem, hogy mégis mit tudnék erre felelni. Nem mondhattam el neki az igazat, pedig már ott volt a nyelvem hegyén, majdnem elárultam neki a titkot, amit egyetlen vámpír sem tudhat meg.
Eric pillantása kétségbeesett volt, 1000 éves volt, de még soha senki sem tévesztette meg annyira, mint én. Ez egy kicsit hízelgő volt számomra.
Felismerte az illatomat, ebben nem kételkedtem, de valamiért nem vonta le rögtön a következtetést. Miközben magam miatt aggódtam, rájöttem, hogy ezt az illatot Megan illatával is simán összekötheti és Eric nem volt hülye, valószínű gyorsan összerakta ezt a kicsavart és furcsa egyenletet. És ez lehetett az út, az út, hogy ki tudjam magam magyarázni.
Nem akartam neki hazudni, tényleg nem, de nem tehettem mást, ha nem akartam meghalni. Szépen lassan vettem rá magam erre és miközben ezt a tervet próbáltam összekovácsolni a fejemben, egy újabbat is ki kellett találnom, a hosszabb távú menekülésre.
Akármennyire is le volt terhelve az agyam, egész gyorsan összeálltak, de az elkövetkező percekben rendkívül meggyőzőnek kellett lennem.
-Mégis hogy érted?-kérdeztem ártatlan arckifejezéssel. Magamban elrebegtem egy gyors imát.
-Vámpír létemre rendkívüli a szaglásom és a te illatod teljesen más, mint az embereké, tehát nem vagy ember- válaszolta halálosan komolyan.
-Még sosem mondták nekem, hogy nincs emberi illatom.- Próbáltam egy kicsit ijedtnek, mégis sértődöttnek tűnni.- És mivel nem vagyok vámpír, csak ember lehetek-próbáltam adni a hülyét, hiszen egy hétköznapi ember nem tudhatott a vérállatok, váltók vagy akár más természetfeletti lények ezreiről, akik körülvettek minket.
-Szóval nem hiszel a természetfelettiben?- kérdezte Eric és kétkedőnek tűnt.
-A saját szememmel látom, hogy vannak vámpírok és ezt el is fogadom, de nem tudom elképzelni, nem tudom jelenleg felfogni, hogy nem csak magadfajták rohangálnak az emberek között- mondtam kissé megsemmisülten és próbáltam sajnálatra méltónak tűnni.
-Akkor Megan mellett elég nagy meglepetésekben lesz részed- mondta sokat sejtetően. Hát igen, Megan vonzotta a természet felettit, ahogy én is vonzottam, ha sokáig voltam egy helyben.
-Még alig töltöttem ott egy napot, de máris ki akarsz ábrándítani, köszi.- Kicsit össze töröttnek látszódtam, egy kis törést éreztem is magamban, de elfojtottam, még ki kellett jutnom.
-Mit akartak tőled?-Kellett pár perc, hogy felfogjam mire érti.
-Valami Peter Crashburg-gel beszélgettem és mivel az a bunkó olyan dolgokkal próbálkozott, amiket nem terveztem átélni soha, így egy kicsit feldühítettem és már ma hajnalban meg akarnak minket ölni.- Nem kellett túlságosan eljátszanom, hogy megviselt a dolog, de azért annyira nem, mint amennyire előadtam.
-Mégis milyen dolgokkal?- Bár nem-törődöm arcát mutatta, a hangjából egy kis haragot hallottam ki, elértem a célom, jobban gyűlöli őket, mint amennyire rám kíváncsi.
-Nem nagyon szeretnék beszélni róla, de gondolom el tudod képzelni.
-Mond, hogy csak próbálkozott?-Bár nem kiabált, de felemelte a hangját és még a legbátrabb ember is megijedt volna tőle.
-Szerencsére.-Ismét bízott bennem, ezt akartam elérni. Ismét elhitte, hogy csak egy sebezhető ember vagyok, semmi több.
-Akkor nagy valószínűséggel ez mindkettőnk életének utolsó éjszakája. Máshogy képzeltem el- váltott témát Eric. A mondat második végénél egy félmosoly jelent meg az arcán. A legtöbb nő elolvadt volna tőle és rögtön a karjába vetette volna magát, nem mondom, hogy rám nem volt hatással, de azért annál erősebb voltam.
-Én sem így képzeltem el, nagyon nem így.
-Mialatt össze voltunk zárva megváltozott a véleményed a vámpírokról?- Őszintén kíváncsi volt és hazudtam volna, ha egy hatalmas nemmel válaszolok.
-Megváltozott a véleményem, nem teljesen, de változott.- Miközben visszahoztak a cellámra hallottam, hogy a Nap hatkor kel, Ericet ötkor viszik el, engem pedig fél órával később. Három óra volt, még volt kettő órám, de a tervem megkezdéséig még várnom kellett fél órát.
- Ha lehetne egy dolog, amit megtehetsz mielőtt meghalsz, mi lenne az?- kérdezte Eric.
- Csak egyet választhatok?
- Igen- mosolyodott el.
- Bosszút állnék a férfin, aki olyan sokszor és olyan csúnyán átvert- jelentettem ki. Megváltozott az arckifejezésem, a vadász-pillantásom villant fel, de csak egy pillanatra. Utána vissza is alakultam kétségbeesett nővé. - Te mit tennél?
- Jobban megismernélek- felelte és olyan őszintén nézett rám. A kék szemei annyira a vesémig hatoltak, hogy hirtelen megijedtem, minden gondolatomat látja.
- Ez kedves tőled. - Meglepődtem, hogy könnycseppek gyűltek a szemembe. Feltűnés nélkül letöröltem és visszanéztem Ericre.
- Sosem bírtam az emberek képmutatását és most, hogy az eszköze leszek, még kevésbé tetszik- mondta. Nem ütközött a témába, csak mondta, mintha hangosan gondolkodna.
- Hihetetlen, de egyetértek.- Felnevettem. Kissé bolondnak tarthatott.
- Ilyenkor nevetsz?- kérdezte, de ő is nevetni kezdett.
- Ez a tipikus, nevess a nyomorodon pillanat.
Abban a fél órában sokat beszélgettünk, semleges témákról, zenékről, szokásokról, filmekről, barátokról, kajákról, kiderült mi az a kaja, amire Eric még emlékszik és nagyon szerette.
Beszélgetés közben fokozatosan oldódtunk fel mindketten és fél óra múlva Eric már ott ült mellettem. Nevettünk és jól éreztük magunkat, az az igazság, hogy nagyon régen éreztem magam ilyen jól bárki társaságába is.
Hívjatok antiszociálisnak, de ez így volt.
Aztán elhallgattunk és egymás szemébe néztünk. Nagyon közel voltunk egymáshoz, aztán még közelebb és még közelebb és az ajkaink összeértek.
Eric először nagyon óvatos volt, nem akart megrémiszteni, az ajkai jéghidegek voltak, a keze lassan a nyakamhoz ért és amikor az én kezem is a hajába túrt, keményebben csókolt, és magához húzott. Testeink egymáshoz simultak, hirtelen az ölébe kerültem és elfeküdtünk az ágyon, felülre kerültem és a hajam függönyt képzett köztünk és a külvilág között.
Szenvedélyesek voltunk és bármennyire is hitegettem magammal, hogy ezt csak a kijutásért tettem, a percek előrehaladtával egyre inkább kételkedtem ebben. A keze levándorolt a gerincemen, majd vissza, kellemesen megborzongtam. Eljött az idő, mitől rettegtem, mert egy mindent vagy semmit pillanat volt. Elhúzódtam tőle és hallottam, ahogy kiugranak a szemfogai.
-Megengedem, de ígérd meg, hogy nem lesz semmi bajon- suttogtam. Elkerekedtek a szemei, nem hitte, hogy ez fog következni. Kételkedett és kérdőn vonta fel a szemöldökét. Alig láthatóan bólintottam.
-Ígérem.
Átfordultunk, ezúttal Eric volt felül, lágyan kisimította a hajamat az arcomból, majd újabb, nyugtató csókot lehelt az ajkaimra. Csókokkal haladt lejjebb, az arcomra, az államra, majd a nyakamra.
Éles fájdalmat éreztem, de a vámpírok fogaiban olyan anyagok voltak, melyek euforikus állapotot idéztek fel és utána csak élveztem. De észnél kellett maradnom, le kellett tudnom fejtenem magamról, ha itt az ideje.
Kezdtem érezni, hogy lankadok és fel akartam emelni a kezem, hogy meghúzzam Eric haját, vagy legalább jelezzem neki, hogy elég, de lefogtam a kezeimet és félni kezdtem. Mi lesz ha nem tudja abbahagyni? Valami nyüszítés-féle hagyta el a számat és hatalmas örömömre Eric felemelte a fejét, zavarodott kék tekintetét rám emelte.
Láttam a tükörképem a szemében, amúgy sem voltam valami barna, de akkor rettentően sápadt voltam. Eric tekintete kitisztult és rögtön felfogta a helyzetet.Felült és engem is felültetett, gyengéden. Mögöttem tartotta a karját, nehogy hátra dőljek és akkor nem vágytam másra, csak egy kis alvásra.
Nem, nem ez nem lehet. Ha ilyen kimerült vagyok kizárt, hogy el tudjak menekülni.
Eric is már csak pár percig lesz magánál, mert a tündevérrel a vámpír tudott a napon járni, de a "fogyasztás" után körülbelül fél óráig olyanok voltak a vérünk miatt, mintha berúgtak volna, ez késleltetett reakció volt, de nem sokkal.
De akkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. A vámpír, aki épp most ivott belőlem, nemcsak, hogy nem ölt meg a vérem kóstolása után, de még fel is ajánlotta az ő vérét cserébe és meg voltam lepődve rendesen, amikor ezt megtette.
Feltépte a csuklóját és az arcom felé közelítette. Kénytelen voltam elfogadni, hacsak nem akartam meghalni, nem szívesen tettem, de meg kellett tennem.
Ittam a véréből,mert nem csak a mi vérünk erősíti őket az ő vérük is erősít minket, főleg a varázserőnket. Éreztem, ahogy a nyers erő szétáramlik az ereimben, ahogy mintha kis tűk böködték volna az ujjbegyeimet, azok bizseregtek.
Eric elvette a csuklóját, látszódott, ahogy kezd begyógyulni és éreztem, ahogy a nyakamon is beforr a harapásra utaló két kis seb. Még pár másodperc, egy gyengéd csók és Eric szeme elhomályosodott. Lecsukódott a szeme és csak simán elaludt. Szóval Eric fáradt részeg, jó volt tudni.
- Ki fogunk szabadulni innen. Megígérem!- súgtam és az alvó vámpírra néztem.
Lassan felálltam, megkerestem a cella pontját, ahol tudtam használni az erőmet, az Erictől kapott vér erejének köszönhetően simábban ment,a tűzgyújtás, mint gondoltam. Gyorsabban el tudtam vinni az ajtóhoz és a zárat is egész könnyedén ki tudtam nyitni.
Kidugtam a fejem és körbenéztem, tiszta volt a levegő. Gyorsan visszataláltam a szobába, ahol a láncok voltak. Oké, először is, fel kellet hívnom Megan-t, kellett egy fuvar. Tárcsáztam az otthoni számát, hatalmas szerencsémre otthon volt.
-Igen?- szólt bele a telefonba.
-Megan, itt Schuyler.
-Schuyler, úristen jól vagy?
-Persze, jól vagyok, azt hiszem. Figyelj, csak egyszer tudom elmondani. A kocsim, ha minden igaz, a Szemfogadó előtt áll. Menj el érte és vezess ide.
-Hova ide? Telefonon keresztül nem tudok olvasni a gondolataidban- kétségbeesetten néztem körbe, hol lehetek igazából. Egy névjegykártya volt előttem, egyszerű, ízléses és Peter Crashburg neve állt rajta. Meg egy cím, a Nap Testvériségének a címe, reméltem, hogy én is ott vagyok.
- A Nap testvériségének a sheverport-i templomában vagyok. Az én kocsimmal gyere, mert annak napszűrős az üvege!
-És ez miért fontos?
-Mert egy élőhalott is fog velünk utazni- hadartam.
-Rendben. Mikorra?
-Minél előbb! Most mennem kell, remélem itt leszel!- Azzal letettem a telefont. A mellettem fekvő két láncot valószínű nekem és a cellában alvó vámpírnak szánták. A kisebb kupac lett volna az enyém és ahogy sejtettem, az is unikornissal volt "átszőve".
Állt pár szekrény a szobában, gyorsan húzogattam a fiókokat, kellett találnom egy sima láncot. Majdnem felsikoltottam, amikor sikerült, kicseréltem őket és az újonnan talált láncom szemeit meglazítottam, hogy ki tudjak majd szabadulni. A falon lévő órára néztem, 5 percem volt, hogy visszaérjek.
Felkaptam a fegyvereim egy részét az asztalról. A combfixemet tőrökkel együtt vettem fel és a hajamat is kontyba rendeztem pár hajtűvel. Óvatosan kinéztem az ajtón és rohantam vissza a cellához, behúztam magam mögött az ajtót és lehuppantam az ágyamra.
Eric éppen akkor tért magához.
-Mi történt?-kérdezte a fejét dörzsölgetve.
-Éppen ezt akartam kérdezni-mondtam meglepődve, nem akartam túlságosan lihegni, de azért eléggé voltam fáradva.- Egyszer csak eldőltél, eléggé megijedtem.
-Ez még, sosem fordult velem elő- csodálkozott. Hirtelen nyílt ki az ajtó és öt, nem viccelek öt ember lépett be, egytől egyik hatalmas szekrények.
Odaléptek a még kótyagos Eric-hez és kegyetlenül csavarták be ezüst lánccal, majd ráncigálták ki a cellából. A cellában egy hang sem jött ki a száján, de kint a folyosón hallottam, ahogy a fájdalomtól ordibál.
Összefacsarodott a szívem, nem bírtam hallani, de igyekeztem kizárni és az elkövetkező durván egy órára koncentrálni, valamint arra, hogy milyen jó lesz egy forró fürdőt venni és befeküdni a saját puha, virágillatú ágyamba.
Eric pillantása kétségbeesett volt, 1000 éves volt, de még soha senki sem tévesztette meg annyira, mint én. Ez egy kicsit hízelgő volt számomra.
Felismerte az illatomat, ebben nem kételkedtem, de valamiért nem vonta le rögtön a következtetést. Miközben magam miatt aggódtam, rájöttem, hogy ezt az illatot Megan illatával is simán összekötheti és Eric nem volt hülye, valószínű gyorsan összerakta ezt a kicsavart és furcsa egyenletet. És ez lehetett az út, az út, hogy ki tudjam magam magyarázni.
Nem akartam neki hazudni, tényleg nem, de nem tehettem mást, ha nem akartam meghalni. Szépen lassan vettem rá magam erre és miközben ezt a tervet próbáltam összekovácsolni a fejemben, egy újabbat is ki kellett találnom, a hosszabb távú menekülésre.
Akármennyire is le volt terhelve az agyam, egész gyorsan összeálltak, de az elkövetkező percekben rendkívül meggyőzőnek kellett lennem.
-Mégis hogy érted?-kérdeztem ártatlan arckifejezéssel. Magamban elrebegtem egy gyors imát.
-Vámpír létemre rendkívüli a szaglásom és a te illatod teljesen más, mint az embereké, tehát nem vagy ember- válaszolta halálosan komolyan.
-Még sosem mondták nekem, hogy nincs emberi illatom.- Próbáltam egy kicsit ijedtnek, mégis sértődöttnek tűnni.- És mivel nem vagyok vámpír, csak ember lehetek-próbáltam adni a hülyét, hiszen egy hétköznapi ember nem tudhatott a vérállatok, váltók vagy akár más természetfeletti lények ezreiről, akik körülvettek minket.
-Szóval nem hiszel a természetfelettiben?- kérdezte Eric és kétkedőnek tűnt.
-A saját szememmel látom, hogy vannak vámpírok és ezt el is fogadom, de nem tudom elképzelni, nem tudom jelenleg felfogni, hogy nem csak magadfajták rohangálnak az emberek között- mondtam kissé megsemmisülten és próbáltam sajnálatra méltónak tűnni.
-Akkor Megan mellett elég nagy meglepetésekben lesz részed- mondta sokat sejtetően. Hát igen, Megan vonzotta a természet felettit, ahogy én is vonzottam, ha sokáig voltam egy helyben.
-Még alig töltöttem ott egy napot, de máris ki akarsz ábrándítani, köszi.- Kicsit össze töröttnek látszódtam, egy kis törést éreztem is magamban, de elfojtottam, még ki kellett jutnom.
-Mit akartak tőled?-Kellett pár perc, hogy felfogjam mire érti.
-Valami Peter Crashburg-gel beszélgettem és mivel az a bunkó olyan dolgokkal próbálkozott, amiket nem terveztem átélni soha, így egy kicsit feldühítettem és már ma hajnalban meg akarnak minket ölni.- Nem kellett túlságosan eljátszanom, hogy megviselt a dolog, de azért annyira nem, mint amennyire előadtam.
-Mégis milyen dolgokkal?- Bár nem-törődöm arcát mutatta, a hangjából egy kis haragot hallottam ki, elértem a célom, jobban gyűlöli őket, mint amennyire rám kíváncsi.
-Nem nagyon szeretnék beszélni róla, de gondolom el tudod képzelni.
-Mond, hogy csak próbálkozott?-Bár nem kiabált, de felemelte a hangját és még a legbátrabb ember is megijedt volna tőle.
-Szerencsére.-Ismét bízott bennem, ezt akartam elérni. Ismét elhitte, hogy csak egy sebezhető ember vagyok, semmi több.
-Akkor nagy valószínűséggel ez mindkettőnk életének utolsó éjszakája. Máshogy képzeltem el- váltott témát Eric. A mondat második végénél egy félmosoly jelent meg az arcán. A legtöbb nő elolvadt volna tőle és rögtön a karjába vetette volna magát, nem mondom, hogy rám nem volt hatással, de azért annál erősebb voltam.
-Én sem így képzeltem el, nagyon nem így.
-Mialatt össze voltunk zárva megváltozott a véleményed a vámpírokról?- Őszintén kíváncsi volt és hazudtam volna, ha egy hatalmas nemmel válaszolok.
-Megváltozott a véleményem, nem teljesen, de változott.- Miközben visszahoztak a cellámra hallottam, hogy a Nap hatkor kel, Ericet ötkor viszik el, engem pedig fél órával később. Három óra volt, még volt kettő órám, de a tervem megkezdéséig még várnom kellett fél órát.
- Ha lehetne egy dolog, amit megtehetsz mielőtt meghalsz, mi lenne az?- kérdezte Eric.
- Csak egyet választhatok?
- Igen- mosolyodott el.
- Bosszút állnék a férfin, aki olyan sokszor és olyan csúnyán átvert- jelentettem ki. Megváltozott az arckifejezésem, a vadász-pillantásom villant fel, de csak egy pillanatra. Utána vissza is alakultam kétségbeesett nővé. - Te mit tennél?
- Jobban megismernélek- felelte és olyan őszintén nézett rám. A kék szemei annyira a vesémig hatoltak, hogy hirtelen megijedtem, minden gondolatomat látja.
- Ez kedves tőled. - Meglepődtem, hogy könnycseppek gyűltek a szemembe. Feltűnés nélkül letöröltem és visszanéztem Ericre.
- Sosem bírtam az emberek képmutatását és most, hogy az eszköze leszek, még kevésbé tetszik- mondta. Nem ütközött a témába, csak mondta, mintha hangosan gondolkodna.
- Hihetetlen, de egyetértek.- Felnevettem. Kissé bolondnak tarthatott.
- Ilyenkor nevetsz?- kérdezte, de ő is nevetni kezdett.
- Ez a tipikus, nevess a nyomorodon pillanat.
Abban a fél órában sokat beszélgettünk, semleges témákról, zenékről, szokásokról, filmekről, barátokról, kajákról, kiderült mi az a kaja, amire Eric még emlékszik és nagyon szerette.
Beszélgetés közben fokozatosan oldódtunk fel mindketten és fél óra múlva Eric már ott ült mellettem. Nevettünk és jól éreztük magunkat, az az igazság, hogy nagyon régen éreztem magam ilyen jól bárki társaságába is.
Hívjatok antiszociálisnak, de ez így volt.
Aztán elhallgattunk és egymás szemébe néztünk. Nagyon közel voltunk egymáshoz, aztán még közelebb és még közelebb és az ajkaink összeértek.
Eric először nagyon óvatos volt, nem akart megrémiszteni, az ajkai jéghidegek voltak, a keze lassan a nyakamhoz ért és amikor az én kezem is a hajába túrt, keményebben csókolt, és magához húzott. Testeink egymáshoz simultak, hirtelen az ölébe kerültem és elfeküdtünk az ágyon, felülre kerültem és a hajam függönyt képzett köztünk és a külvilág között.
Szenvedélyesek voltunk és bármennyire is hitegettem magammal, hogy ezt csak a kijutásért tettem, a percek előrehaladtával egyre inkább kételkedtem ebben. A keze levándorolt a gerincemen, majd vissza, kellemesen megborzongtam. Eljött az idő, mitől rettegtem, mert egy mindent vagy semmit pillanat volt. Elhúzódtam tőle és hallottam, ahogy kiugranak a szemfogai.
-Megengedem, de ígérd meg, hogy nem lesz semmi bajon- suttogtam. Elkerekedtek a szemei, nem hitte, hogy ez fog következni. Kételkedett és kérdőn vonta fel a szemöldökét. Alig láthatóan bólintottam.
-Ígérem.
Átfordultunk, ezúttal Eric volt felül, lágyan kisimította a hajamat az arcomból, majd újabb, nyugtató csókot lehelt az ajkaimra. Csókokkal haladt lejjebb, az arcomra, az államra, majd a nyakamra.
Éles fájdalmat éreztem, de a vámpírok fogaiban olyan anyagok voltak, melyek euforikus állapotot idéztek fel és utána csak élveztem. De észnél kellett maradnom, le kellett tudnom fejtenem magamról, ha itt az ideje.
Kezdtem érezni, hogy lankadok és fel akartam emelni a kezem, hogy meghúzzam Eric haját, vagy legalább jelezzem neki, hogy elég, de lefogtam a kezeimet és félni kezdtem. Mi lesz ha nem tudja abbahagyni? Valami nyüszítés-féle hagyta el a számat és hatalmas örömömre Eric felemelte a fejét, zavarodott kék tekintetét rám emelte.
Láttam a tükörképem a szemében, amúgy sem voltam valami barna, de akkor rettentően sápadt voltam. Eric tekintete kitisztult és rögtön felfogta a helyzetet.Felült és engem is felültetett, gyengéden. Mögöttem tartotta a karját, nehogy hátra dőljek és akkor nem vágytam másra, csak egy kis alvásra.
Nem, nem ez nem lehet. Ha ilyen kimerült vagyok kizárt, hogy el tudjak menekülni.
Eric is már csak pár percig lesz magánál, mert a tündevérrel a vámpír tudott a napon járni, de a "fogyasztás" után körülbelül fél óráig olyanok voltak a vérünk miatt, mintha berúgtak volna, ez késleltetett reakció volt, de nem sokkal.
De akkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. A vámpír, aki épp most ivott belőlem, nemcsak, hogy nem ölt meg a vérem kóstolása után, de még fel is ajánlotta az ő vérét cserébe és meg voltam lepődve rendesen, amikor ezt megtette.
Feltépte a csuklóját és az arcom felé közelítette. Kénytelen voltam elfogadni, hacsak nem akartam meghalni, nem szívesen tettem, de meg kellett tennem.
Ittam a véréből,mert nem csak a mi vérünk erősíti őket az ő vérük is erősít minket, főleg a varázserőnket. Éreztem, ahogy a nyers erő szétáramlik az ereimben, ahogy mintha kis tűk böködték volna az ujjbegyeimet, azok bizseregtek.
Eric elvette a csuklóját, látszódott, ahogy kezd begyógyulni és éreztem, ahogy a nyakamon is beforr a harapásra utaló két kis seb. Még pár másodperc, egy gyengéd csók és Eric szeme elhomályosodott. Lecsukódott a szeme és csak simán elaludt. Szóval Eric fáradt részeg, jó volt tudni.
- Ki fogunk szabadulni innen. Megígérem!- súgtam és az alvó vámpírra néztem.
Lassan felálltam, megkerestem a cella pontját, ahol tudtam használni az erőmet, az Erictől kapott vér erejének köszönhetően simábban ment,a tűzgyújtás, mint gondoltam. Gyorsabban el tudtam vinni az ajtóhoz és a zárat is egész könnyedén ki tudtam nyitni.
Kidugtam a fejem és körbenéztem, tiszta volt a levegő. Gyorsan visszataláltam a szobába, ahol a láncok voltak. Oké, először is, fel kellet hívnom Megan-t, kellett egy fuvar. Tárcsáztam az otthoni számát, hatalmas szerencsémre otthon volt.
-Igen?- szólt bele a telefonba.
-Megan, itt Schuyler.
-Schuyler, úristen jól vagy?
-Persze, jól vagyok, azt hiszem. Figyelj, csak egyszer tudom elmondani. A kocsim, ha minden igaz, a Szemfogadó előtt áll. Menj el érte és vezess ide.
-Hova ide? Telefonon keresztül nem tudok olvasni a gondolataidban- kétségbeesetten néztem körbe, hol lehetek igazából. Egy névjegykártya volt előttem, egyszerű, ízléses és Peter Crashburg neve állt rajta. Meg egy cím, a Nap Testvériségének a címe, reméltem, hogy én is ott vagyok.
- A Nap testvériségének a sheverport-i templomában vagyok. Az én kocsimmal gyere, mert annak napszűrős az üvege!
-És ez miért fontos?
-Mert egy élőhalott is fog velünk utazni- hadartam.
-Rendben. Mikorra?
-Minél előbb! Most mennem kell, remélem itt leszel!- Azzal letettem a telefont. A mellettem fekvő két láncot valószínű nekem és a cellában alvó vámpírnak szánták. A kisebb kupac lett volna az enyém és ahogy sejtettem, az is unikornissal volt "átszőve".
Állt pár szekrény a szobában, gyorsan húzogattam a fiókokat, kellett találnom egy sima láncot. Majdnem felsikoltottam, amikor sikerült, kicseréltem őket és az újonnan talált láncom szemeit meglazítottam, hogy ki tudjak majd szabadulni. A falon lévő órára néztem, 5 percem volt, hogy visszaérjek.
Felkaptam a fegyvereim egy részét az asztalról. A combfixemet tőrökkel együtt vettem fel és a hajamat is kontyba rendeztem pár hajtűvel. Óvatosan kinéztem az ajtón és rohantam vissza a cellához, behúztam magam mögött az ajtót és lehuppantam az ágyamra.
Eric éppen akkor tért magához.
-Mi történt?-kérdezte a fejét dörzsölgetve.
-Éppen ezt akartam kérdezni-mondtam meglepődve, nem akartam túlságosan lihegni, de azért eléggé voltam fáradva.- Egyszer csak eldőltél, eléggé megijedtem.
-Ez még, sosem fordult velem elő- csodálkozott. Hirtelen nyílt ki az ajtó és öt, nem viccelek öt ember lépett be, egytől egyik hatalmas szekrények.
Odaléptek a még kótyagos Eric-hez és kegyetlenül csavarták be ezüst lánccal, majd ráncigálták ki a cellából. A cellában egy hang sem jött ki a száján, de kint a folyosón hallottam, ahogy a fájdalomtól ordibál.
Összefacsarodott a szívem, nem bírtam hallani, de igyekeztem kizárni és az elkövetkező durván egy órára koncentrálni, valamint arra, hogy milyen jó lesz egy forró fürdőt venni és befeküdni a saját puha, virágillatú ágyamba.
2013. március 29., péntek
9. fejezet - "Mi vagy te?"
Sziasztok! :)
Ha valaki talán idetévedne, akkor közzétennék pár blogot.
Először is:
http://lifewithzaynmalik.blogspot.com Ezt a blogot egy nagyon kedves barátnőm írja :) http://kissofdeath1d.blogspot.com Őt pedig ketten szerkesztik :) Ha eleged van a szerelmes, csöpögős sztorikból, akkor tudom ajánlani :)
Aztán pedig:
http://
www.skyesandjonas.blogspot.hu
www.wewatchedamotionpictureinthesky.blogspot.hu
Ezeket pedig drága Katie barátnőm írja :) Tehetséges a lány, szóval hajrá! Ne habozz kattints! :)
- Még mielőtt bármit is elmagyarázok, van egy fontosabb dolog is. Ma találkoztam egy férfival, aki a Nap Testvériségénél dolgozik és megtudtam, hogy mit terveznek velünk.-Vennem kellett egy mély levegőt, mielőtt elkezdtem volna taglalni, hogy hogyan fognak kinyírni minket.- Pár nap múlva, téged ki akarnak tenni a Napra, engem meg hozzád akarnak kötözni- hadartam gyorsan. Eric kicsit megzavarodott, láttam a szemén, de az arca semmilyen érzelmet nem mutatott.
-Sajnálom, hogy ebbe te is bele lettél rángatva- mondta őszintén. Én meg nagyon meglepődtem, komolyan ezt mondta? Megmentett volna, ha képes lett volna rá? Az a pár nap egyre furcsább és furcsább lett.
- Addig még lesz időnk kitalálni valamit, de most inkább beszélgessünk valami másról - törtem meg a néma csendet, ami közénk telepedett. -Pam a te gyermeked?- A vámpírok a gyermeküknek hívták, az általuk teremtett élőholtakat.
-Igen. Van egy ötletem, csak hogy elüssük valamivel az időt. -Először rosszat sejtettem.-Kérdezz felelek, te felteszel egy kérdést, majd én és kötelező válaszolni.
-Legyen. Miért...-kezdtem is bele a kérdésbe.
-Csak ne olyan gyorsan, most én jövök- vágott bele a szavamba Eric.- Mikor beszéltél utoljára a nagyapáddal?- Érdekes kérdés volt, gondolom azt akarta volna tudni, hogy mennyire tartjuk a kapcsolatot.
- Kábé egy hete beszéltem vele utoljára, arról, hogy mikor jön meglátogatni az új otthonomban. Miért pont Pam-et változtattad át?
-Ott voltam a 19. század Angliájában és már régen szerettem volna egy társat magam mellé. Akkor találkoztam Pam-mel. Előkelő nemesi család gyermeke volt, de nem bírta elviselni a túl szigorú erkölcsöket és akkor nevezték meg a vőlegényét is. Pam borzalmasan kiborult, nem akart megházasodni, nem akart gyerekeket. Az esküvője előtt egy héttel ismertem meg, már eljegyezte az öreg bankár, akinek szánták. Egy bálon találkoztunk és rögtön egymásra találtunk. Hasonló gondolataink voltak és utána egy hétig minden este láttuk egymást, a legnagyobb titokban. Majd az esküvője előestéjén, egy álarcos bálon átváltoztattam át őt. Féltem, hogy dühös lesz, de nem lett és hiába engedtem el, mindig hűséges volt. Most segít a bárom vezetésében és a legfőbb bizalmasom- mosolygott a történet alatt, láttam rajta, hogy nagyon szereti Pam-et, ha régen szerelemből is szerette, ma már csak társként. Most kövezzetek meg, de láttam az emberi arcát, az embert a vámpír mögött, érdekes volt, nagyon is.
-Ma találkoztál az el rablónkkal- jelentette ki, csak hogy magát is meggyőzze a mondat tartalmáról.- Ki az és mit akar? Ismered?
-Ne ilyen gyorsan! Igen találkoztam vele és igen, sajnos ismerem, de bárcsak ne így lenne. Fogalmazzunk úgy, hogy nem csak azért raboltak el engem, mert szerintük vámpirista vagyok. A férfi, az "agy" az egész mögött, nos volt vele egy kis viszonyom, olyan fél évvel ezelőtt és nem szépen váltunk el.- Igazából nem egy tőrt hajítottunk egymás felé és tönkretettünk egy lakást, de ez most mellékes.- Szóval volt szerencsém találkozni vele és meggyőzni magam még jobban, hogy egy idióta.
-De még érzel iránta valamit- mondta Eric halkan. Én pedig megrémültem. Ennyire látszik? Ennyire észre lehet venni, hogy mennyire függök Damon-től. Ennyire nyilvánvaló a se vele, se nélküle kapcsolatunk. Addig jó színésznek tartottam magam, nem is oktalanul. A legtöbb ember egyálatlán nem tudott olvasni bennem.
-Nem szeretem!-feleltem kicsit indulatosabban, mint indokolt lett volna.-Nem érzek iránta semmit, már a múlt az a kapcsolat és új dolgokra vágyom, ennyi- makacskodtam.
-Ezért költöztél Louisianába?
-Álljon meg a menet, most én kérdezek!- Nem ezért költöztem el, nem akartam elköltözni, de ha így visszakaphattam az elvesztett jogaim, akkor kész lettem volna bárhova elköltözni. Mondjuk ez egy jó ürügy, ha esetleg valaki megkérdezi.- Mióta vagy vámpír?-Tettem fel a kérdést, amire tudtam a választ, de nem jutott eszembe semmi.
-Nem igazán számolom, de már több mint 1000 éve.- Úgy tettem, mintha az információt emészteném meg, de közben ide-oda ugráltak a gondolatok a fejemben, a menekülésről, Damon-ről, Eric-ről. Miért lett az életem hirtelen ennyire bonyolult? Amíg ide nem költöztem, semmi problémám nem volt! A gondolatmenetemből az zökkentett ki, hogy kattant a zár és a két őr megint ott állt az ajtóban. Odajöttek hozzám, ismét megbilincseltek és kivezettek a szobámból és bár Eric nem mozdult, azért mintha a szemem sarkából azt láttam volna, hogy megrándul a teste, amikor engem megint elvisznek.
Miközben a folyosókat róttuk és visszajutottunk abba a szobába, ahol az első napon ébredtem, rájöttem mekkora szerencsém volt, hogy Eric nem érezte meg az illatomat. Ha csak egy egészem apró fuvallatka is felé sodorta volna, már valószínűleg nem élnék.
Amikor beléptünk a terembe, egy középkorú, átlagos férfi várt ránk. Kegyetlen barna szemekkel, szabályosra nyírt fakó barna hajjal. Az asztal túloldalán ült, engem pedig leültettek vele szembe. Rögtön ellenszenves volt, látszódott rajta, hogy mindenre képes.
-Üdvözlöm Schuyler kisasszony. A nevem Peter Crashburg, a Nap testvériségének a vezetője vagyok. Biztosan kíváncsi arra, hogy miért hoztuk ide. Nos mint tudja, közösségünk szerint a vámpírok borzalmas teremtmények és mindnek el kellene pusztulni a pokolban- mondta ezt olyan vigyorral a képén, minta éppen csak azt közölte volna, hogy ma sütött a Nap.- És mivel önt egy vámpírbár területén találtuk, arra következtettünk, hogy ön vámpirista. És ami még meglepőbb, az az, hogy ön hamis személyivel jutott be a bárba, mert még túl fiatal, az ilyesfajta bárok látogatásához.- Kevés dologban volt igaza a csávónak, de abban igen, hogy 21 évesen még nem látogathattam volna egyetlent vámpírbárt sem.-Ha ön, beismeri hatalmas tévedését, csatlakozik közösségünkhöz és teljesen megbánja bűnét, akkor talán megkímélhetjük az életét, mivel ön rendkívülinek tűnik.
-Igazán értékelem az ajánlatát uram- mondtam olyan elbűvölően, ahogy csak tudtam- de erre sajnos mindössze annyit tudok csak mondani, hogy húzzon a jó büdös francba vele -fejeztem be egy ragyogó mosollyal.
-Kérem fáradjanak ki- fordult a két őr felé. És miután kimentek, már egy veszedelmes arckifejezéssel kerülte meg az asztalt. Amin ott voltak a fegyvereim és két kupac ezüstlánc.
-Ha ön egy vámpírral óhajt meghalni ám legyen, de van olyan bűn, amit Isten sem bocsájt meg.
-Ja, mert maga olyan jól ismeri Istent- mondtam ironikusan.
-Túl nagy a szája hölgyem-mondta ezt úgy, hogy már csak pár centi választotta el az arcunkat egymástól. Ez még nem is zavart, de amikor a kezei megindultak felfelé a combjaimon mélységes undor fogott el.
-Hagyja abba!-szűrtem a fogaimon keresztül. Már régen elintézhettem volna, ha az erőm nem lett volna blokkolva.
-Ha ön megengedi, hogy mindenféle halott járkáljon önben, gondolom egy kis élő hatalmas változatosságot fog jelenteni.- Akkor már tudtam, hogy mit tervez ez a senkiházi. Abban a pillanatban annyira előrehajoltam, amennyire csak tudtam, éreztem, ahogy a bilincs a bőrömbe váj és ahogy vér buggyan ki a csuklómból, de nem foglalkoztam vele. Egyszerűen csak szembe köptem a férfit, akit elég csúnya jelzőkkel tudnék illetni. Hátralépett és látszólagos nyugodtsággal megtörölte az arcát, visszament az asztal mögé, leült és rám nézett. Nagyon dühös volt és valószínűleg nem tudta mihez kezdjen, nem volt hozzá szokva, hogy egy nő megszégyenítse.
-Viselkedésének köszönhetően, már hajnalban, az Isten szeme elé léphet.- Elkerekedtek a szemeim, ne, ne még nem volt tervem a szabadulásra.- Vigyék vissza!-kiáltotta az őröknek.
Felállítottak a székről és a cella felé ráncigáltak. Nem direkt álltam ellen, de a lábaim nem akartak úgy működni, ahogy kellett volna nekik. Majdnem minden este a halállal volt találkozó egy-egy vámpír személyében, de valamiért ez az eset jobban megérintett.
Arra eszméltem, hogy már a cella előtt állok és kioldják a bilincsem, majd belöknek az ajtón. Az ágyam sarka felé zuhantam. Nem tudtam mit tenni, magam elé kaptam a kezem és reméltem, hogy nem töröm be a fejem. De végül nem estem el.
Valaki elkapott, két erős kar tartott. Felnéztem és Eric-et láttam. A kék szemeket, amikben elmerültem egy percre. Szépen lassan fújtam ki a levegőt, mintha már ezer éve nem tettem volna ezt. Éppen szólni akartam, hogy jól vagyok, amikor láttam, hogy Eric megmerevedik és hallottam az ismerős hangot, ami azt jelezte, hogy szemfogai kiugrottak a helyükről.
Megérezte az illatomat. Basszus nekem annyi, totálisan végem van, ezúttal örökre, ha egy vámpír szív le, akkor nem folytatódik a reinkarnáció. Örökkévalóságnak tűnő másodpercekig tartott ugyan, de Eric szeme kitisztult és egy pillanat alatt a szoba másik végében ült ismét az ágyán. Nehezen feltápászkodtam és csendesen leültem az ágyam egyik sarkára. Megnéztem a csuklómon húzódó horzsolásokat és Peter Crashburg helyett is reméltem, hogy nem marad nyoma, mert akármennyire is fura elég hiú voltam akkoriban.
Felnéztem Eric-re és láttam, hogy hatalmas önuralomra van szüksége ahhoz, hogy ne ugorjon rám és értékeltem, hogy nem teszi meg, hogy vagyok neki annyira fontos, hogy nem öl meg. Pedig megtehette volna.
-Mi vagy te?-szegezte nekem az kérdést. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok neki válaszolni.
Ha valaki talán idetévedne, akkor közzétennék pár blogot.
Először is:
http://lifewithzaynmalik.blogspot.com Ezt a blogot egy nagyon kedves barátnőm írja :) http://kissofdeath1d.blogspot.com Őt pedig ketten szerkesztik :) Ha eleged van a szerelmes, csöpögős sztorikból, akkor tudom ajánlani :)
Aztán pedig:
http://
www.skyesandjonas.blogspot.hu
www.wewatchedamotionpictureinthesky.blogspot.hu
Ezeket pedig drága Katie barátnőm írja :) Tehetséges a lány, szóval hajrá! Ne habozz kattints! :)
- Még mielőtt bármit is elmagyarázok, van egy fontosabb dolog is. Ma találkoztam egy férfival, aki a Nap Testvériségénél dolgozik és megtudtam, hogy mit terveznek velünk.-Vennem kellett egy mély levegőt, mielőtt elkezdtem volna taglalni, hogy hogyan fognak kinyírni minket.- Pár nap múlva, téged ki akarnak tenni a Napra, engem meg hozzád akarnak kötözni- hadartam gyorsan. Eric kicsit megzavarodott, láttam a szemén, de az arca semmilyen érzelmet nem mutatott.
-Sajnálom, hogy ebbe te is bele lettél rángatva- mondta őszintén. Én meg nagyon meglepődtem, komolyan ezt mondta? Megmentett volna, ha képes lett volna rá? Az a pár nap egyre furcsább és furcsább lett.
- Addig még lesz időnk kitalálni valamit, de most inkább beszélgessünk valami másról - törtem meg a néma csendet, ami közénk telepedett. -Pam a te gyermeked?- A vámpírok a gyermeküknek hívták, az általuk teremtett élőholtakat.
-Igen. Van egy ötletem, csak hogy elüssük valamivel az időt. -Először rosszat sejtettem.-Kérdezz felelek, te felteszel egy kérdést, majd én és kötelező válaszolni.
-Legyen. Miért...-kezdtem is bele a kérdésbe.
-Csak ne olyan gyorsan, most én jövök- vágott bele a szavamba Eric.- Mikor beszéltél utoljára a nagyapáddal?- Érdekes kérdés volt, gondolom azt akarta volna tudni, hogy mennyire tartjuk a kapcsolatot.
- Kábé egy hete beszéltem vele utoljára, arról, hogy mikor jön meglátogatni az új otthonomban. Miért pont Pam-et változtattad át?
-Ott voltam a 19. század Angliájában és már régen szerettem volna egy társat magam mellé. Akkor találkoztam Pam-mel. Előkelő nemesi család gyermeke volt, de nem bírta elviselni a túl szigorú erkölcsöket és akkor nevezték meg a vőlegényét is. Pam borzalmasan kiborult, nem akart megházasodni, nem akart gyerekeket. Az esküvője előtt egy héttel ismertem meg, már eljegyezte az öreg bankár, akinek szánták. Egy bálon találkoztunk és rögtön egymásra találtunk. Hasonló gondolataink voltak és utána egy hétig minden este láttuk egymást, a legnagyobb titokban. Majd az esküvője előestéjén, egy álarcos bálon átváltoztattam át őt. Féltem, hogy dühös lesz, de nem lett és hiába engedtem el, mindig hűséges volt. Most segít a bárom vezetésében és a legfőbb bizalmasom- mosolygott a történet alatt, láttam rajta, hogy nagyon szereti Pam-et, ha régen szerelemből is szerette, ma már csak társként. Most kövezzetek meg, de láttam az emberi arcát, az embert a vámpír mögött, érdekes volt, nagyon is.
-Ma találkoztál az el rablónkkal- jelentette ki, csak hogy magát is meggyőzze a mondat tartalmáról.- Ki az és mit akar? Ismered?
-Ne ilyen gyorsan! Igen találkoztam vele és igen, sajnos ismerem, de bárcsak ne így lenne. Fogalmazzunk úgy, hogy nem csak azért raboltak el engem, mert szerintük vámpirista vagyok. A férfi, az "agy" az egész mögött, nos volt vele egy kis viszonyom, olyan fél évvel ezelőtt és nem szépen váltunk el.- Igazából nem egy tőrt hajítottunk egymás felé és tönkretettünk egy lakást, de ez most mellékes.- Szóval volt szerencsém találkozni vele és meggyőzni magam még jobban, hogy egy idióta.
-De még érzel iránta valamit- mondta Eric halkan. Én pedig megrémültem. Ennyire látszik? Ennyire észre lehet venni, hogy mennyire függök Damon-től. Ennyire nyilvánvaló a se vele, se nélküle kapcsolatunk. Addig jó színésznek tartottam magam, nem is oktalanul. A legtöbb ember egyálatlán nem tudott olvasni bennem.
-Nem szeretem!-feleltem kicsit indulatosabban, mint indokolt lett volna.-Nem érzek iránta semmit, már a múlt az a kapcsolat és új dolgokra vágyom, ennyi- makacskodtam.
-Ezért költöztél Louisianába?
-Álljon meg a menet, most én kérdezek!- Nem ezért költöztem el, nem akartam elköltözni, de ha így visszakaphattam az elvesztett jogaim, akkor kész lettem volna bárhova elköltözni. Mondjuk ez egy jó ürügy, ha esetleg valaki megkérdezi.- Mióta vagy vámpír?-Tettem fel a kérdést, amire tudtam a választ, de nem jutott eszembe semmi.
-Nem igazán számolom, de már több mint 1000 éve.- Úgy tettem, mintha az információt emészteném meg, de közben ide-oda ugráltak a gondolatok a fejemben, a menekülésről, Damon-ről, Eric-ről. Miért lett az életem hirtelen ennyire bonyolult? Amíg ide nem költöztem, semmi problémám nem volt! A gondolatmenetemből az zökkentett ki, hogy kattant a zár és a két őr megint ott állt az ajtóban. Odajöttek hozzám, ismét megbilincseltek és kivezettek a szobámból és bár Eric nem mozdult, azért mintha a szemem sarkából azt láttam volna, hogy megrándul a teste, amikor engem megint elvisznek.
Miközben a folyosókat róttuk és visszajutottunk abba a szobába, ahol az első napon ébredtem, rájöttem mekkora szerencsém volt, hogy Eric nem érezte meg az illatomat. Ha csak egy egészem apró fuvallatka is felé sodorta volna, már valószínűleg nem élnék.
Amikor beléptünk a terembe, egy középkorú, átlagos férfi várt ránk. Kegyetlen barna szemekkel, szabályosra nyírt fakó barna hajjal. Az asztal túloldalán ült, engem pedig leültettek vele szembe. Rögtön ellenszenves volt, látszódott rajta, hogy mindenre képes.
-Üdvözlöm Schuyler kisasszony. A nevem Peter Crashburg, a Nap testvériségének a vezetője vagyok. Biztosan kíváncsi arra, hogy miért hoztuk ide. Nos mint tudja, közösségünk szerint a vámpírok borzalmas teremtmények és mindnek el kellene pusztulni a pokolban- mondta ezt olyan vigyorral a képén, minta éppen csak azt közölte volna, hogy ma sütött a Nap.- És mivel önt egy vámpírbár területén találtuk, arra következtettünk, hogy ön vámpirista. És ami még meglepőbb, az az, hogy ön hamis személyivel jutott be a bárba, mert még túl fiatal, az ilyesfajta bárok látogatásához.- Kevés dologban volt igaza a csávónak, de abban igen, hogy 21 évesen még nem látogathattam volna egyetlent vámpírbárt sem.-Ha ön, beismeri hatalmas tévedését, csatlakozik közösségünkhöz és teljesen megbánja bűnét, akkor talán megkímélhetjük az életét, mivel ön rendkívülinek tűnik.
-Igazán értékelem az ajánlatát uram- mondtam olyan elbűvölően, ahogy csak tudtam- de erre sajnos mindössze annyit tudok csak mondani, hogy húzzon a jó büdös francba vele -fejeztem be egy ragyogó mosollyal.
-Kérem fáradjanak ki- fordult a két őr felé. És miután kimentek, már egy veszedelmes arckifejezéssel kerülte meg az asztalt. Amin ott voltak a fegyvereim és két kupac ezüstlánc.
-Ha ön egy vámpírral óhajt meghalni ám legyen, de van olyan bűn, amit Isten sem bocsájt meg.
-Ja, mert maga olyan jól ismeri Istent- mondtam ironikusan.
-Túl nagy a szája hölgyem-mondta ezt úgy, hogy már csak pár centi választotta el az arcunkat egymástól. Ez még nem is zavart, de amikor a kezei megindultak felfelé a combjaimon mélységes undor fogott el.
-Hagyja abba!-szűrtem a fogaimon keresztül. Már régen elintézhettem volna, ha az erőm nem lett volna blokkolva.
-Ha ön megengedi, hogy mindenféle halott járkáljon önben, gondolom egy kis élő hatalmas változatosságot fog jelenteni.- Akkor már tudtam, hogy mit tervez ez a senkiházi. Abban a pillanatban annyira előrehajoltam, amennyire csak tudtam, éreztem, ahogy a bilincs a bőrömbe váj és ahogy vér buggyan ki a csuklómból, de nem foglalkoztam vele. Egyszerűen csak szembe köptem a férfit, akit elég csúnya jelzőkkel tudnék illetni. Hátralépett és látszólagos nyugodtsággal megtörölte az arcát, visszament az asztal mögé, leült és rám nézett. Nagyon dühös volt és valószínűleg nem tudta mihez kezdjen, nem volt hozzá szokva, hogy egy nő megszégyenítse.
-Viselkedésének köszönhetően, már hajnalban, az Isten szeme elé léphet.- Elkerekedtek a szemeim, ne, ne még nem volt tervem a szabadulásra.- Vigyék vissza!-kiáltotta az őröknek.
Felállítottak a székről és a cella felé ráncigáltak. Nem direkt álltam ellen, de a lábaim nem akartak úgy működni, ahogy kellett volna nekik. Majdnem minden este a halállal volt találkozó egy-egy vámpír személyében, de valamiért ez az eset jobban megérintett.
Arra eszméltem, hogy már a cella előtt állok és kioldják a bilincsem, majd belöknek az ajtón. Az ágyam sarka felé zuhantam. Nem tudtam mit tenni, magam elé kaptam a kezem és reméltem, hogy nem töröm be a fejem. De végül nem estem el.
Valaki elkapott, két erős kar tartott. Felnéztem és Eric-et láttam. A kék szemeket, amikben elmerültem egy percre. Szépen lassan fújtam ki a levegőt, mintha már ezer éve nem tettem volna ezt. Éppen szólni akartam, hogy jól vagyok, amikor láttam, hogy Eric megmerevedik és hallottam az ismerős hangot, ami azt jelezte, hogy szemfogai kiugrottak a helyükről.
Megérezte az illatomat. Basszus nekem annyi, totálisan végem van, ezúttal örökre, ha egy vámpír szív le, akkor nem folytatódik a reinkarnáció. Örökkévalóságnak tűnő másodpercekig tartott ugyan, de Eric szeme kitisztult és egy pillanat alatt a szoba másik végében ült ismét az ágyán. Nehezen feltápászkodtam és csendesen leültem az ágyam egyik sarkára. Megnéztem a csuklómon húzódó horzsolásokat és Peter Crashburg helyett is reméltem, hogy nem marad nyoma, mert akármennyire is fura elég hiú voltam akkoriban.
Felnéztem Eric-re és láttam, hogy hatalmas önuralomra van szüksége ahhoz, hogy ne ugorjon rám és értékeltem, hogy nem teszi meg, hogy vagyok neki annyira fontos, hogy nem öl meg. Pedig megtehette volna.
-Mi vagy te?-szegezte nekem az kérdést. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok neki válaszolni.
2013. március 24., vasárnap
8. fejezet - "Dögölj meg!"
Reggeli napfény festette narancssárgára a szemhéjamat. Szépen lassan kinyitottam a szemeimet, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat és felültem.
Eric a falnak fordulva aludt, vagy legalábbis valami olyasmi, a vámpírok nappal tényleg halottak voltak, ha elaludtak napkeltekor, nagyon nehéz volt őket felkelteni.
Visszaemlékeztem az elmúlt éjszakára. A történetem elmesélése után gyorsan merültem, nyugodt álomba. Ritkán beszéltem az érzéseimről, még magamnak is nehezemre esett őket beismerni általában, így agyilag gyorsan lefáradtam egy-egy lelkizés után.
Felálltam, hogy megmozgassam a lábaimat, párszor körbejártam a cellát. Nekidőltem a falnak és szórakozottam mértem végig Eric alakját, de a korgó hasam kizökkentett a mélázásból. Ha jobban belegondoltam, már vagy egy napja nem ettem semmit. El kellett terelni a gondolataimat, szóval inkább a menekülési tervemre koncentráltam.
Tengernyi használhatatlan ötletem volt, ájulás színlelés, aztán a kórházból megszökés. De ha enni nem adtak, valószínű nem hatná meg őket, ha elájulok. Átkoztam azt a valakit, aki elfogatott, mégis mi a fenére mennek velem? Vajon Damon fogatott el, ennyire utálna, bár nem lepődnék meg, elég csúnyán váltunk el, nagyjából mint mindig.
De akkor is mérhetetlen gonoszság, hogy egy vámpírral zár össze. Mi lesz ha túl éhes lesz, mi lesz ha belém kóstol és rájön, hogy nem vagyok ember? Azért voltam olyan vakmerő mindig is, mert tündeként ha meghaltam, akkor újra életre kelhettem kis idő múlva. De ha egy vámpír csapol le, akkor az újrakezdés lehetősége megszűnik, csak úgy lehet igazán megölni egy tündét. Ki kellett onnan jutnom,!
Ha nem is aznap, de napokon belül, mert nem tudhattam mennyi ideje "evett" a cellatársam.
Nem volt más hátra, bármennyire is le volt árnyékolva az erőm abban a cellában,minthogy centiről centire haladjak, hátha valahol tudok egy kis tüzet csiholni. Ha eleget gyakorlom, akkor ki el tudom juttatni az ajtóig, el tudom vágni a zárat és el tudok menekülni.
Legalábbis ez volt a tervem. Órákig szenvedtem. Szörnyen kimerítő volt. Egy aprócska szikra is akkora erőfeszítésembe tellett, mint máskor egy egész ház felgyújtásához elegendő tűzmennyiség. De pár órányi szenvedés után volt egy pont, egy kicsike pont, ahol tudtam tüzet gyújtani.
Kis híján felkiáltottam örömömben, jól megjegyeztem a helyet, mert lépteket hallottam a folyosón és egyre közeledtek. Gyorsan lehuppantam az ágyamra és kattant is a zár.
Az a két őr lépett be, akik ide is kísértek, az alacsony zömök és a magas vékony. Nem valami udvariasan felrángattak az ágyról és két kezemet erősen lefogva kiráncigáltak. Féltem, hogy mi lesz, de reménykedtem is, hogy lesz esélyem a menekülésre.
Egy irodába vittek vagy inkább egy kihallgató szobába. Csak egy asztal és két szék. Leültettek az egyikre, otthagytak és rám zárták az ajtót. A falak fehérek voltak és elég hideg is volt. Libabőrös lettem és szorongtam.
Pár perc múlva az az ember lépett be, akit a legkevésbé kívántam látni, nos hátralevő életemben. Damon volt az. Bár a szívem nagyot dobbant, amikor meglátta, az agyam nem győzte küldeni a figyelmeztetéseket a veszélyre. Én meg csak ültem és meredten bámultam, miközben ő magabiztosan elindult a szemben álló székhez és helyet foglalt azon.
A szemem csak úgy falta a látványt. A fekete haját, a jéghideg kék szemeit, erős kiugró járomcsontját, markáns állkapcsát. De akkor hiába volt észvesztően dögös a fekete pólójában, annyira lenézően mért végig, hogy pofonon kívül nem sok mást adtam volna neki.
Legalábbis a józan ész ezt követelte volna meg. De ha a szívemre hallgattam volna, rögtön a karjaiba estem volna és még meg is kérdeztem volna, hogy őt is ugyanúgy csapdába ejtették-e, mint engem. A naivságomat és az iránta érzett ragaszkodásomat nagy nehezen sikerült legyűrnöm és megvetően néztem rá én is.
-Jó téged újra látni, drága- mondta gúnyosan.-Gondolom már kitaláltad, hogy én fogattalak ezekkel a szánalmas emberekkel. Elképesztő egyeseket mennyire lehet manipulálni, bár ebbe a kategóriába te is beletartozol.-Ökölbe szorítottam a kezem, mert igaza volt. Bármit mondott elhittem, mert szerettem. De abban a szobában csak gyűlölni tudtam és ez új volt számomra. Ő volt a kirendelt párom, a végzetem szerinti szerelmem, akivel boldognak kellett volna lennem. Minden életemben összetörte a szívem és a padlón hagyott, aztán még jól rám is köpött, de nem tudtam kizárni őt a szívemből. Egészen addig.
-És ezek a könnyen manipulálható emberek tudják, hogy mi vagyok?-kérdeztem.
-Persze hogy nem tudják. Hova gondolsz? Nem kötök az orrukra mindent, csak a legszükségesebbeket. De számodra legyen elég annyi, hogy elég csúnya véged lesz- mosolygott kegyetlenül.
-Mit akarsz tenni velem? A fajtársad vagyok, nem teheted ezt!- szálltam vele szemben és előre dőltem a székben.
-Már hogy ne tehetném cicuska, azt teszek, amit akarok- kacsintott rám.
-Ne hívj cicuskának, tudod hogy utálom! És mégis milyen véget terveztél számomra?
-A cellatársad egy vámpír...- kezdett bele.
-Na ne... Tényleg?- kérdeztem gúnyosan.
-És a Nap testvérisége pár nap múlva hajnalban akarja elégetni, ez náluk valami szertartás féleség, én pedig javasoltam, hogy példamutatásként kötözzenek hozzá egy vámpiristát is, esetünkben téged - Le voltam döbbenve, mármint tényleg képes lenne ezt megtenni? A válaszom igen volt, kegyetlenebbül is végzett már velem.
-Tehát megöletsz- jegyeztem meg, inkább csak magamnak.
-Több eszed van, mint gondoltam- mondta gúnyosan, én pedig legszívesebben laposra vertem volna. Meg voltam szégyenítve, egy vámpírral fognak elégetni, remek.
-Ez, ez nem lehet igaz, mond hogy csak viccelsz- kapaszkodtam egy utolsó reménysugárba.
-Nem szokásom, megtanulhattad volna már- felelte.
-Mit? Hogy minden egyes életemben te öletsz meg?- kérdeztem és éreztem, ahogy a könnyeim kezdenek összegyűlni a szememben.
-Ezt is- felelte egy ördögi mosoly kíséretében. Elképesztő volt, hogy ez a valami egy tünde.-De nem akarlak túlkínozni, szóval most elkísérnek egy kis fürdésre, aztán ételt is kapsz, csakhogy lásd a jó szívem.Van még valami mondanivalód a számomra?- kérdezte, miközben a két őr felállított a székről.
- Nagyon sok mindent szeretnék én neked mondani- kezdtem. Damon közelebb jött hozzám, egész közel hajolt az arcomhoz.
- Hallgatom, drága.
- Dögölj meg!- sziszegtem és az arcába köptem.
- Vigyék innen!- kiáltotta és elfordult.
Önelégült mosollyal tartottam a fürdő felé az őrökkel, akik szerencsére az ajtó előtt maradtak.
Megkönnyebbülés volt a forró vízsugár alá állni, mintha a rossz kedvet is lemosta volna rólam. Olcsó, barack illatú tusfürdő, nem baj, több volt a semminél.
A hajamat is megmostam, ha már volt alkalmam zuhany alá állni. Sampon híján, azt is tusfürdővel. Közben rengeteget gondolkodtam, főleg Damon-ről. Akármennyire is el akartam terelni a gondolataimat, valahogy mindig beletolakodott az arca és a szavai.
Azt is megtudtam, hogy egész pontosan délután négy óra volt, amikor elkezdtem fürdeni és hogy nem volt időhöz kötve meddig tisztálkodom. De a fürdőszobában nem volt ablak, amin meglóghattam volna. Miután ezt csalódottan tapasztaltam egy kis bűntudatom is volt, hogy csak úgy itt hagytam volna Eric-et. Mégis mi történhetett? Együtt éreztem egy vámpírral, elképesztő. Kiléptem a zuhanyzóból és a durva szálú törölközővel szárazra töröltem magam.
Szerencsémre nem kellett azt a zavarba ejtő piros "ruhát" visszavennem. Volt ott egy elég csinos fehér ruha, nem tudtam mire vélni, hogy ezt hagyták ott nekem. Felkaptam és elkezdetem a hajamat törölközővel szárítgatni.
Végre nem a kosz és az izzadtság büdösségét éreztem, hanem a saját, tündés virágillatomat. És akkor lefagytam, a kezem is megállt az automatikus mozgásban.
A saját illatom, amit a vámpírok, ha nem teljesen fogyatékosok, márpedig Eric nem az, felismernek. A tündeillat olyan nekik, mint a legédesebb dolog, amit valaha éreztek. Abban van minden vágyuk, maga az élet.
Káromkodtam egy sort és a megoldáson kezdtem el gondolkodni. Biztos felmerül a kérdés, hogy amúgy miért nem érezni. Hát azért, mert a nem vadászásra szakosodott tündék, képesek olyan "parfümöt" készíteni, ami elfedi az illatunkat.
Ekkora balszerencsét, vajon mit vétettem?! Még több tusfürdőt nyomtam magamra és amilyen illatos dolgot találtam csak, azt magamra nyomtam. A tisztaság érzése után akkor már inkább olyan volt, mintha egy hektó különféle parfümöt nyomtam volna magamra, de a túlélésért mindent.Nem volt más választásom, megszárítottam a hajam és kiléptem a fürdőből.
A két őr végigmért és visszavezetett a cellába. Még nem ment le a nap, Eric aludt, én pedig tovább gyakoroltam a szabaduláshoz vezető technikámat. Mert ha nem sikerül, akkor nem sok idő és vége az e világi életemnek. Pár métert már tudtam haladni, de nem tudtam további eredményeket elérni, mert Eric megmozdult és azzal egy időben az ajtó is kinyílt.
Egy nő állt az ajtóban, de amikor meglátta, hogy Eric mozog csak gyorsan betette a tálcát, ami a kezében volt és be is csapta az ajtót. A hasam figyelmeztetően megmordult és el is indultam a remélhetőleg ehető vacsorám felé. Leültem vele az ágyamhoz. Egy kis csirkés szendvics, ásványvíz és egy alma, meg valami csokis süti.
Lány létemre nagyon sokat ettem mindig, így már akkor gondoltam, hogy jól lakni nem fogok.
-Jó étvágyat!-szólt Eric.-Azért egyszer arról is felvilágosíthatnál, hogy vagy képes azt megenni-mutatott a kajámra.
-Oké, de akkor neked is el kell majd magyaráznod pár dolgot.
-Például?
-Például, hogy te hogy tudod megenni, azt amit te... eszel.
Eric a falnak fordulva aludt, vagy legalábbis valami olyasmi, a vámpírok nappal tényleg halottak voltak, ha elaludtak napkeltekor, nagyon nehéz volt őket felkelteni.
Visszaemlékeztem az elmúlt éjszakára. A történetem elmesélése után gyorsan merültem, nyugodt álomba. Ritkán beszéltem az érzéseimről, még magamnak is nehezemre esett őket beismerni általában, így agyilag gyorsan lefáradtam egy-egy lelkizés után.
Felálltam, hogy megmozgassam a lábaimat, párszor körbejártam a cellát. Nekidőltem a falnak és szórakozottam mértem végig Eric alakját, de a korgó hasam kizökkentett a mélázásból. Ha jobban belegondoltam, már vagy egy napja nem ettem semmit. El kellett terelni a gondolataimat, szóval inkább a menekülési tervemre koncentráltam.
Tengernyi használhatatlan ötletem volt, ájulás színlelés, aztán a kórházból megszökés. De ha enni nem adtak, valószínű nem hatná meg őket, ha elájulok. Átkoztam azt a valakit, aki elfogatott, mégis mi a fenére mennek velem? Vajon Damon fogatott el, ennyire utálna, bár nem lepődnék meg, elég csúnyán váltunk el, nagyjából mint mindig.
De akkor is mérhetetlen gonoszság, hogy egy vámpírral zár össze. Mi lesz ha túl éhes lesz, mi lesz ha belém kóstol és rájön, hogy nem vagyok ember? Azért voltam olyan vakmerő mindig is, mert tündeként ha meghaltam, akkor újra életre kelhettem kis idő múlva. De ha egy vámpír csapol le, akkor az újrakezdés lehetősége megszűnik, csak úgy lehet igazán megölni egy tündét. Ki kellett onnan jutnom,!
Ha nem is aznap, de napokon belül, mert nem tudhattam mennyi ideje "evett" a cellatársam.
Nem volt más hátra, bármennyire is le volt árnyékolva az erőm abban a cellában,minthogy centiről centire haladjak, hátha valahol tudok egy kis tüzet csiholni. Ha eleget gyakorlom, akkor ki el tudom juttatni az ajtóig, el tudom vágni a zárat és el tudok menekülni.
Legalábbis ez volt a tervem. Órákig szenvedtem. Szörnyen kimerítő volt. Egy aprócska szikra is akkora erőfeszítésembe tellett, mint máskor egy egész ház felgyújtásához elegendő tűzmennyiség. De pár órányi szenvedés után volt egy pont, egy kicsike pont, ahol tudtam tüzet gyújtani.
Kis híján felkiáltottam örömömben, jól megjegyeztem a helyet, mert lépteket hallottam a folyosón és egyre közeledtek. Gyorsan lehuppantam az ágyamra és kattant is a zár.
Az a két őr lépett be, akik ide is kísértek, az alacsony zömök és a magas vékony. Nem valami udvariasan felrángattak az ágyról és két kezemet erősen lefogva kiráncigáltak. Féltem, hogy mi lesz, de reménykedtem is, hogy lesz esélyem a menekülésre.
Egy irodába vittek vagy inkább egy kihallgató szobába. Csak egy asztal és két szék. Leültettek az egyikre, otthagytak és rám zárták az ajtót. A falak fehérek voltak és elég hideg is volt. Libabőrös lettem és szorongtam.
Pár perc múlva az az ember lépett be, akit a legkevésbé kívántam látni, nos hátralevő életemben. Damon volt az. Bár a szívem nagyot dobbant, amikor meglátta, az agyam nem győzte küldeni a figyelmeztetéseket a veszélyre. Én meg csak ültem és meredten bámultam, miközben ő magabiztosan elindult a szemben álló székhez és helyet foglalt azon.
A szemem csak úgy falta a látványt. A fekete haját, a jéghideg kék szemeit, erős kiugró járomcsontját, markáns állkapcsát. De akkor hiába volt észvesztően dögös a fekete pólójában, annyira lenézően mért végig, hogy pofonon kívül nem sok mást adtam volna neki.
Legalábbis a józan ész ezt követelte volna meg. De ha a szívemre hallgattam volna, rögtön a karjaiba estem volna és még meg is kérdeztem volna, hogy őt is ugyanúgy csapdába ejtették-e, mint engem. A naivságomat és az iránta érzett ragaszkodásomat nagy nehezen sikerült legyűrnöm és megvetően néztem rá én is.
-Jó téged újra látni, drága- mondta gúnyosan.-Gondolom már kitaláltad, hogy én fogattalak ezekkel a szánalmas emberekkel. Elképesztő egyeseket mennyire lehet manipulálni, bár ebbe a kategóriába te is beletartozol.-Ökölbe szorítottam a kezem, mert igaza volt. Bármit mondott elhittem, mert szerettem. De abban a szobában csak gyűlölni tudtam és ez új volt számomra. Ő volt a kirendelt párom, a végzetem szerinti szerelmem, akivel boldognak kellett volna lennem. Minden életemben összetörte a szívem és a padlón hagyott, aztán még jól rám is köpött, de nem tudtam kizárni őt a szívemből. Egészen addig.
-És ezek a könnyen manipulálható emberek tudják, hogy mi vagyok?-kérdeztem.
-Persze hogy nem tudják. Hova gondolsz? Nem kötök az orrukra mindent, csak a legszükségesebbeket. De számodra legyen elég annyi, hogy elég csúnya véged lesz- mosolygott kegyetlenül.
-Mit akarsz tenni velem? A fajtársad vagyok, nem teheted ezt!- szálltam vele szemben és előre dőltem a székben.
-Már hogy ne tehetném cicuska, azt teszek, amit akarok- kacsintott rám.
-Ne hívj cicuskának, tudod hogy utálom! És mégis milyen véget terveztél számomra?
-A cellatársad egy vámpír...- kezdett bele.
-Na ne... Tényleg?- kérdeztem gúnyosan.
-És a Nap testvérisége pár nap múlva hajnalban akarja elégetni, ez náluk valami szertartás féleség, én pedig javasoltam, hogy példamutatásként kötözzenek hozzá egy vámpiristát is, esetünkben téged - Le voltam döbbenve, mármint tényleg képes lenne ezt megtenni? A válaszom igen volt, kegyetlenebbül is végzett már velem.
-Tehát megöletsz- jegyeztem meg, inkább csak magamnak.
-Több eszed van, mint gondoltam- mondta gúnyosan, én pedig legszívesebben laposra vertem volna. Meg voltam szégyenítve, egy vámpírral fognak elégetni, remek.
-Ez, ez nem lehet igaz, mond hogy csak viccelsz- kapaszkodtam egy utolsó reménysugárba.
-Nem szokásom, megtanulhattad volna már- felelte.
-Mit? Hogy minden egyes életemben te öletsz meg?- kérdeztem és éreztem, ahogy a könnyeim kezdenek összegyűlni a szememben.
-Ezt is- felelte egy ördögi mosoly kíséretében. Elképesztő volt, hogy ez a valami egy tünde.-De nem akarlak túlkínozni, szóval most elkísérnek egy kis fürdésre, aztán ételt is kapsz, csakhogy lásd a jó szívem.Van még valami mondanivalód a számomra?- kérdezte, miközben a két őr felállított a székről.
- Nagyon sok mindent szeretnék én neked mondani- kezdtem. Damon közelebb jött hozzám, egész közel hajolt az arcomhoz.
- Hallgatom, drága.
- Dögölj meg!- sziszegtem és az arcába köptem.
- Vigyék innen!- kiáltotta és elfordult.
Önelégült mosollyal tartottam a fürdő felé az őrökkel, akik szerencsére az ajtó előtt maradtak.
Megkönnyebbülés volt a forró vízsugár alá állni, mintha a rossz kedvet is lemosta volna rólam. Olcsó, barack illatú tusfürdő, nem baj, több volt a semminél.
A hajamat is megmostam, ha már volt alkalmam zuhany alá állni. Sampon híján, azt is tusfürdővel. Közben rengeteget gondolkodtam, főleg Damon-ről. Akármennyire is el akartam terelni a gondolataimat, valahogy mindig beletolakodott az arca és a szavai.
Azt is megtudtam, hogy egész pontosan délután négy óra volt, amikor elkezdtem fürdeni és hogy nem volt időhöz kötve meddig tisztálkodom. De a fürdőszobában nem volt ablak, amin meglóghattam volna. Miután ezt csalódottan tapasztaltam egy kis bűntudatom is volt, hogy csak úgy itt hagytam volna Eric-et. Mégis mi történhetett? Együtt éreztem egy vámpírral, elképesztő. Kiléptem a zuhanyzóból és a durva szálú törölközővel szárazra töröltem magam.
Szerencsémre nem kellett azt a zavarba ejtő piros "ruhát" visszavennem. Volt ott egy elég csinos fehér ruha, nem tudtam mire vélni, hogy ezt hagyták ott nekem. Felkaptam és elkezdetem a hajamat törölközővel szárítgatni.
Végre nem a kosz és az izzadtság büdösségét éreztem, hanem a saját, tündés virágillatomat. És akkor lefagytam, a kezem is megállt az automatikus mozgásban.
A saját illatom, amit a vámpírok, ha nem teljesen fogyatékosok, márpedig Eric nem az, felismernek. A tündeillat olyan nekik, mint a legédesebb dolog, amit valaha éreztek. Abban van minden vágyuk, maga az élet.
Káromkodtam egy sort és a megoldáson kezdtem el gondolkodni. Biztos felmerül a kérdés, hogy amúgy miért nem érezni. Hát azért, mert a nem vadászásra szakosodott tündék, képesek olyan "parfümöt" készíteni, ami elfedi az illatunkat.
Ekkora balszerencsét, vajon mit vétettem?! Még több tusfürdőt nyomtam magamra és amilyen illatos dolgot találtam csak, azt magamra nyomtam. A tisztaság érzése után akkor már inkább olyan volt, mintha egy hektó különféle parfümöt nyomtam volna magamra, de a túlélésért mindent.Nem volt más választásom, megszárítottam a hajam és kiléptem a fürdőből.
A két őr végigmért és visszavezetett a cellába. Még nem ment le a nap, Eric aludt, én pedig tovább gyakoroltam a szabaduláshoz vezető technikámat. Mert ha nem sikerül, akkor nem sok idő és vége az e világi életemnek. Pár métert már tudtam haladni, de nem tudtam további eredményeket elérni, mert Eric megmozdult és azzal egy időben az ajtó is kinyílt.
Egy nő állt az ajtóban, de amikor meglátta, hogy Eric mozog csak gyorsan betette a tálcát, ami a kezében volt és be is csapta az ajtót. A hasam figyelmeztetően megmordult és el is indultam a remélhetőleg ehető vacsorám felé. Leültem vele az ágyamhoz. Egy kis csirkés szendvics, ásványvíz és egy alma, meg valami csokis süti.
Lány létemre nagyon sokat ettem mindig, így már akkor gondoltam, hogy jól lakni nem fogok.
-Jó étvágyat!-szólt Eric.-Azért egyszer arról is felvilágosíthatnál, hogy vagy képes azt megenni-mutatott a kajámra.
-Oké, de akkor neked is el kell majd magyaráznod pár dolgot.
-Például?
-Például, hogy te hogy tudod megenni, azt amit te... eszel.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)