13. fejezet - A vita

Hallottam, ahogy megnyikordul a padló a lépcső alatti tárolóban, Eric felkelt. Kinyílt az ajtó és ő görnyedve lépett ki az alacsony ajtófélfa alatt. Körbenézett, de csak másodpercekkel később látott meg engem. Nem tudtam megfejteni a tekintetét, nem tudtam, hogy mire gondol és ez borzasztó érzés volt, hiszen  jól tudtam olvasni az emberekben, általában. Nem tudtam, hogy nekem kellene-e mondanom valamit vagy csak csöndben kéne maradnom, de nem állhattunk ott az idők végezetéig egymásra meredve és a másikat fejtegetve. 
-Szia!- mondtam semlegesen, egy aprócska mosoly-szerűség kíséretében.
-Mennem kell!- Mondta érzelem nélkül és elindult felém, furcsálltam aztán leesett, hogy az ajtó előtt állok. Nem mozdultam, mindent meg kell beszélnünk itt és most. Én nem vagyok hajlandó várni.
-Nem mész sehova addig, amíg meg nem beszéltünk bizonyos problémákat - jelentettem ki és keresztbe fontam a karjaim.
-Nem sok kedvem van most veled beszélgetni...- gúnyos volt, túlságosan is.
-Nekem sincs- mondtam kissé megemelve a hangomat.- De muszáj lesz.
-És mióta diktálod te a feltételeket? Csak pár percembe telne, hogy ne mozogj többet- fenyegetett a fogait kivillantva. Elmosolyodtam és a combomra erősített karó hűs érintésére koncentráltam.
-Nekem sem telne több időbe, hogy egy kis meglepetést döfjek a szívedbe- viszonoztam, a fenyegetést- de nem teszem, mert vannak dolgok, amiket meg kell tudnom.
-Nem fogok rád vadászni a véred miatt, ha ezt szeretnéd tudni, mert megmentetted az életemet, de ennél többel nem tartozom neked.- Ha nem lett volna ott a "véred miatt", akkor elengedtem volna, de így még Damon benne volt a pakliban. 
-Nem ez az, amit meg akarok beszélni. Rájöttél, hogy tünde vagyok...
-Nem volt nehéz...- vágott közbe.
-De egy ideig mégis becsaptalak...-mondtam a lehető leggonoszabb arckifejezésemmel.- Szóval, a korodra való tekintettel nyilván elég sok mindent tudsz rólunk és tudod, hogy más korokban is éltünk. Nos éjjel, álmomban visszatértem egy előző életembe, ahol te öltél meg, egy másik tünde parancsára. Tudni szeretném, hogy ez a "kapcsolat", most is meg van-e köztetek- összefontam magam előtt  a karjaimat és vártam a választ.
-Nem szoktam tündék szolgálatában állni- szűrte a fogai között.
-Egyszer mégis megtetted - makacskodtam.
-Az csak egy álom, mi van ha nem történt meg?!- Túl hevesen csattant fel.
-Nem sima ember vagyok, hogy csak hülyeségeket álmodjak, bármennyire is nehéz felfognod. Azon az estén hoztad át Pamet. Emlékezned kell és választ kell adnod!
-Nem tartozom neked válasszal.- Ennél a pontnál már ordibálásba ment át a mi kis vitánk.
-Megmentettem az életedet, az enyém kockáztatásával. Tartozol!
-Nem kértem, hogy ezt tedd!
-De megtettem, ne kérdezd miért, de megtettem!- Pár percig farkasszemet néztünk és csak a csendben döbbentem rá, hogy csal alig 10 centire állunk egymástól.
-Az volt az egyetlen nap az életemben, amikor egy tünde szolgálatában álltam és az is egy adósság miatt történt, amit le kellett dolgoznom. Nem tudom mi van köztetek, de én nem jelentek rád veszélyt ilyen szempontból- mondta úgy, hogy kihangsúlyozta a mondat második részét. Egyrészről megnyugodhattam, másrészről félhettem, nem jutottam valami sokat előre... - Miért mentettél meg? A fajtáink utálják egymást és te mégis megmentettél, pedig simán elszökhettél volna.- Percekig csak bámultam Ericre. 
-Miért mentettelek meg?-kérdeztem én is.- Őszintén mondom, hogy fogalmam sincs. Mert szimpatikusnak találtalak? Nem nem hiszem. Mert bírom a vámpírokat? Főleg nem. Én csak... magától értetődőnek tűnt, hogy nem hagylak ott. Valamiért bíztam benned.
-Ha bíztál bennem, miért hazudtál mindenről?- Kicsit megbántottnak tűnt, nem mintha én nem lettem volna az.
-Nem hazudtam mindenről- suttogtam. Hirtelen már nem voltam olyan dühös, hanem bántott, hogy azt hitte, csak megvezettem. És ez borzalmasan idegsített valahol, az agyam hátsó részében ott motoszkált, hogy nem kéne így lennie. Ott kellett volna őt hagynom, had rohadjon meg a napon, miközben én fáradság nélkül küldtem el egy újabb vámpírt a halálba. Ha más lett volna, akkor lehet, hogy így lett volna. De volt valami Ericben, ami vonzott.
-Szóval tényleg Schuyler a neved, kedves, hogy ezt elmondtad. De a vezetékneved már nem kötötted az orromra.- Ez így volt. A Van Alan híres vadász név volt. A legtöbb vámpír összerezzent, amikor meghallotta és megpróbált kinyírni. 
Az, hogy karókkal és tőrökkel járkáltam, még nem jelentette automatikusan a vadász létet, sok tünde tett így, főleg önvédelemből. A vámpírok amúgy is azt hittél, hogy a családom kihalóban van és a még élők a tündék világában tartózkodnak. Nem akartam most verekedésbe keveredni, inkább témát váltottam.
-Nem hazudtam a könyvekről, zenékről...
-A semleges témákban persze, nyugodt vagyok-mondta gúnyosan.
-A szüleimről sem hazudtam- mondtam megsemmisülten. Eric döbbenten nézett rám. Azt hitte, hogy az is csak kitaláció volt?- Jobb ha most mész-mondtam halkan - tudtam, hogy hallja.
-Schuyler sajnálom, én...- kezdett bele, de nem szándékoztam végighallgatni, mert eluralkodott rajtam az az énem, ami a helyes dolgot tette volna. Otthagyta volna.
-Menj!- mondtam hangosabban, félre álltam az útból és határozottam mutattam a bejárati ajtó felé. Eric szépen lassan kilépett az ajtón és még visszanézett, mielőtt vámpírsebességgel hagyta el a ház körüli tisztást. Próbáltam nem sírni, csak egyetlen könnycsepp gördült le az arcomon. Nem bírtam a bezártságot, a házat, el kellett mennem valahova.
 Általában ilyenkor vadászni mentem, de azt most nem tudtam volna végigcsinálni. Felszaladtam a szobámba a táskámért, ami most már az igazi nagy, mindent elnyelő táskám volt. A földszinten álló kis asztalról felkaptam a kocsikulcsom, behuppantam az autómba és elindultam a Spencer's felé. Hihetetlen, de vártam, hogy ismét találkozzak Megannel.
Beléptem a bárba, elég nagy tömeg fogadott, alig találtam üres asztalt. Volt egy kis bűntudatom, hogy egyedül foglalok el egy négyszemélyes asztalt, de gyorsan leküzdöttem. Szememmel Megant kerestem és meg is találtam, ahogy éppen az asztalok között cikázott. Megnéztem az étlapot. Húha, ott aztán mindent meg lehetett találni, ami egészségtelen, finom és laktató volt, az én helyem. Megan megállt az asztalomnál és már kérdezte is:
-Mit hozhatok?- Kicsit el volt foglalva szegény, fel sem tűnt neki, hogy ki ül az asztalnál.
-Szia Megan!- A fejére csapott.
-Úristen! Szia Schuyler! Bocsi, csak úgy látszik, hogy akármennyire kicsi is a bár, itt két pincérnő is kevés.
-Hogy-hogy ekkora a forgalom?
-Valami meccs lesz este és kocsmában meg plazma tévé van, itt szívesebben nézik. Mit hozhatok?
-Besegítsek ma este is?- Meglepődött, hogy felajánlottam, de szívesen fogadta és 10 perc múlva már én is a Spencer's-es egyenruhában feszítettem. Megan megmutatta, hogy melyik asztalokat kéne vinnem és hogy hol rendeltek már és mit. Kivittem jó pár tálca sört és büszke voltam magamra, mert nem tévesztettem el semmit és elég sok borravalót kaptam. Már egy órája pörögtem, amikor vámpírok léptek be a bárba. A már általam ismert Will és egy fiatal, vörös hajú lány. A lány alacsony volt, de az arca, akár egy porcelánbabáé. Hatalmas szerencsémre, olyan asztalt választottak, amit nekem kellett kiszolgálnom. Kelletlenül ugyan, de szívélyes mosollyal mentem oda az asztalhoz.
-Sziasztok! Mit hozhatok?
-Á Schuyler, milyen rég láttalak. Hova tűntél?- kérdezte Will. Komolyan? Tényleg? Úgy tette fel a kérdést, hogy az biztosan sértő legyen.
-Kérdezd a seriffed!- A vámpíroknak eléggé bonyolult volt a társadalmi rendszerük, a tündékéhez hasonló. Minden államnak volt egy királya vagy királynője. Alattuk álltak a seriffek, a körzetek irányítói. És alattuk álltak az olyan vámpírok, nos az olyanok, mint Will. Nem túl idősek, nem túl befolyásosak. 
-Mi köze lenne Ericnek hozzád?- Meg volt zavarodva és rögeszmésen azt hitte, hogy Megant akarom bántani, az is megfordult a fejében, hogy Ericnek dolgozom.
-Ez egy eléggé kényes téma számomra, én nem fogom elmesélni. Ki a partnered?-kérdeztem a fiatal lányra mosolyogva. Szegény ha nem lett volna vámpír és napra mehetett volna, tuti a világ legnagyobb kifutóin állt volna. 
-Ő a gyermekem, Dawn- mondta Will szűkszavúan. Szóval őt teremtette Will. Kedves lánynak tűnt, bár nem szólalt meg. A bemutatásnál is csak egy egészen picit biccentett. -És hidd el meg fogom kérdezni Erictől, ugyanis ha minden igaz, ma este ő is meg fog itt jelenni.- Bár nem tudta, hogy miért, de azt tudta, hogy ez hatást fog belőlem kiváltani. Én viszont nem adtam meg neki ezt az örömöt. Továbbra is mosolyogtam, szemrebbenés nélkül tettem fel az újabb kérdést:
-Akkor mit hozhatok?
- Szintetikus vért- felelte Will. Áh igen a szintetikus vér, aminek köszönhetően a vámpírok szabadon szaladgáltak össze-vissza.
-Máris hozom- visszamentem a pulthoz leadtam Dannek a rendelést és amíg ő megmelegítette újabb asztalhoz mentem. Öt fiatal ült az asztalnál, az egyiküket ismertem, Jace, Megan bátyja.
-Sziasztok! Mit hozhatok?
-Szia Schuyler! Örülök, hogy újra látlak- mondta Jace egy vadító mosoly kíséretében. Hát bármit is akart elérni, rám nem volt hatással.
-Én is örülök Jace- mondtam mosolyogva. Nem tudtam nem észrevenni, ahogy a négy haverja a nyálát csorgatja rám. Hízelgő volt és mivel önbizalom-tuningra volt szükségem, jól esett. -Kik a barátaid?- kérdeztem és olyan mosolyt villantottam, amitől a vámpírok is olvadni szoktak.
-Hoyt, Jason, Max és Gabe- mutatott körbe Jace. Egyik fiú sem volt valami nagy szám, bár Jace mellett nem is tűnt ki senki.- És két kancsó sört szeretnénk.- Visszaindultam a pulthoz, kivittem a szintetikus vért és a sört. Közben azon gondolkodtam, hogy elhúzzam-e a csíkot, mielőtt Eric ideér. De arra jutottam, hogy nem hazudtolhatom meg önmagam azzal, hogy megfutamodok. Itt leszek, várni fogom. Amúgy is fúrta az oldalamat, hogy mire készül ez a 3 vámpír ezen a félreeső helyen.