Ott ültem és legalább tízszer lejátszottam az agyamban azt, amit elterveztem. Kidolgoztam a részleteket és próbáltam B tervet is alkotni, de az sajnos nem jött össze.
Kinyílt az ajtó és a két, már általam ismert őr lépett be rajta. A szokásos módon megbilincseltek és kivezettek az ajtón. Ahogy róttuk a folyosókat a hasam akaratlanul is megkordult és a szemem előtt ott lebegett egy jó nagy tányér palacsinta. Elképesztő, hogy akkor is a kajára gondoltam.
Az épületnek olyan részére értünk, ahol addig még nem jártam. Semmi jelölés, hogy merre lehet a kijárat, kezdtem kétségbe esni, hogy fogom megtalálni a kijáratot? De aztán hatalmas szerencsémre láttam egy táblát, ami a kijárat felé mutatott. Fellélegeztem és próbáltam megjegyezni az utat. Egy hatalmas füves rétre érkeztünk, valószínűleg az épület mögött voltunk.
Ahogy hátranéztem, egy templomot láttam, amihez különböző méretű épületeket toldottak hozzá, de a hatalmas torony szép volt, ahogy hamarosan felkelő Nap hátulról világította meg. Előre néztem és egy kis pódiumot láttam, amin egy 2,5 m magas pózna állt.
Eric már hozzá volt láncolva és szörnyű volt látni, ahogy az ezüst könyörtelenül égeti a bőrét, de az arcán egyetlen érzelem sem látszódott és ha nem ismertem volna meg jobban az elmúlt napokban, én sem vettem volna észre mennyire szenved.
Óráknak tűnt az a pár perc, amíg odavezettek a póznákhoz, ahogy Eric tekintete végig az enyémbe fúródott. Valószínűleg rossz volt a lelkiismeretem, mert nem tudtam, hogy szemrehányóan néz-e rám, mert rájött, hogy mi vagyok vagy csak aggódik értem. Gyorsan elhessegettem minden gondolatot, mert száz százalékos koncentrációra volt szükségem.
Hál' Istennek, csak a karjaimat láncolták össze úgy, hogy Eric és a napfény között álljak. Elég kényelmetlen helyzet volt, nemcsak azért, mert a kezeim teljesen ki voltak csavarodva, hanem azért is, Eric leheletét a nyakamon éreztem. Kelet felé néztem, a Nap lassan emelkedett és ha nem a halálomhoz hozott volna közelebb minden egyes megtett millimétere, akkor még szép is lett volna. Ekkor Peter Crashburg lépett a színpadra.
-Eljött hát a nap hölgyeim és uraim, amikor egy vámpírt láthatunk, ahogy a neki megfelelő büntetést nyeri el- megdöbbenve láttam, hogy a nézők soraiban nemcsak férfiak, de nők és még pár gyerek is állt. Persze nem kisgyerekek, olyan 13 év körüliek lehettek, de akkor sem tartottam szülőnek azt a szülőt, aki ilyen helyre hozza gyermekét.-És hogy példát állítsunk, egy lelkes vámpiristát is vele égetünk, ezen a napfényes reggelen.- Legszívesebben kitekertem volna a nyakát, annak a félőrültnek.- Remélem önök is az esemény szentségét fogják látni és a ma délelőtti misén is részt fognak venni!- Undorodtam Peter Crashburg-től és nem is értettem, miért van úgy oda a miséjével, amikor nem is volt hivatalos pap, hiszen a katolikus egyház kizárta őt a túl radikális módszerei miatt. A férfi az órájára nézett és hagosan számolt vissza 30-tól miközben lement a színpadról. A nézők is vele számoltak.
-Sajnálom, hogy miattam kell meghalnod Schuyler- suttogta Eric a fülembe.
-Nem fogunk ma meghalni, de bíznod kell bennem és azt kell tenned, amit mondok- súgtam vissza és egy rövid imát rebegtem.
-Ezt, hogy érted?
-Csak tedd, amit mondok-mondtam már normál hangon.
-5, 4, 3, 2, 1, Üdvözülés!-kiáltotta a tömeg és a Nap végszóra bukkant ki a templom mögötti domb árnyékából. Nekem ez volt a végszóm. Minden erőmet kifejtettem, hogy a meggyengített láncot el tudjam szakítani. Eric nem vett levegőt és amikor nem égette meg a Nap, teljesen el volt képedve.
Bármilyen hihetetlen, mosolyognom kellett ezen. Feszegettem a láncot és éreztem, ahogy elvágja a csuklómon a bőrt, hallottam, ahogy egyre jobban nyílnak ki a láncszemek, az emberek a színpad előtt, pedig várták, hogy lángra kapjunk és pár perc után zúgolódás támadt.
Eric rájött mit akarok és segített nekifeszülni a láncnak, ő is feszegette velem együtt. A fájdalom kezdett elviselhetetlenné válni, de elpattant a leggyengébb láncszem és én szabad voltam.
Hatalmas zavar támadt, de szerencsére nem reagáltak gyorsan. Megkerültem a póznát és elkezdtem Eric láncával vesződni. Lakattal volt összeerősítve. Tüzet gyújtottam az ujjam hegyén és élveztem, hogy korlát nélkül használhatom az erőmet, elvágtam a lakatot és elindultam Eric körül, hogy letekerjem a láncot. Mennyivel könnyebb lett volna, ha a vámpír bőrébe nem égett volna bele a lánc és csak leesett volna róla. Háttal álltam a zúgolódó tömegnek, amikor Eric rám kiáltott:
-Mögötted!
Megpördültem és észrevettem, hogy 4 ember közeledik felém. Négy ember, az öt seggfejből, abból az ötből, akik elvitték Ericet a cellánkból.
-Akkor kezdjük- mondtam és belelendültem. Elindultam a hozzám legközelebb álló emberhez, gyomorszájon rúgtam, eltörtem az orrát, kigáncsoltam és egy tőrrel rögzítettem a színpadhoz. Villámgyorsan pördültem meg és meglepődtem, amikor közvetlen mögöttem állt egy kigyúrt kopasz, gyorsan kellett cselekednem, megrúgtam az érzékeny pontján és amíg görnyedve-könnyezve próbálta magát összeszedni a könyökömmel rávágtam a gerincére, hasra esett, egy jól irányzott rúgással pedig legurítottam a színpadról.
A harmadik célpontom ökle elől sikerült elhajolnom, de elvesztettem az egyensúlyom és hanyatt estem. Felém hajolt, én páros lábbal rúgtam arcba, majd hasba, kicsusszantam a lábai között a negyedik ember nagy sebességgel futott felém, egy helyben maradtam és az utolsó pillanatban léptem egyet jobbra, így mindketten lebucskáztak a színpad oldalsó lépcsőjén. Visszarohantam Erichez és csavartam le a láncot, már a fele lent volt, amikor újabb emberek közeledtek felém.
Túl közel voltak, így azt kellett tennem, amit nagyon nem akartam, egyiküknek tőrt hajítottam a combjába és egy másiknak a karjába. Ők nem közeledtek tovább, inkább lerohantak a pódiumról. Gyorsan futtattam végig a tekintetem a tömegen, a nők és a gyerekek, már a bejáratnál voltak.
-Schuyler vigyázz!- kiáltotta Eric és amikor megfordultam Peter Crashburg-gel néztem farkasszemet. Élveztem, amikor bevihettem neki egy balost, beletérdelhettem a gyomrába és megragadhattam a szépen, de feleslegesen, hátrafésült haját, hogy a színpad padlójába verhessem. De nem számítottam rá, hogy ő meg ki fog gáncsolni és a földre fogok kerülni. Két másik ember rögtön ott termett és lefogta a kezeim és a lábaim. Peter felém hajolt, az én egyik tőrömet tartotta a kezében.
Ha ez kell akkor ez kell-gondoltam. Nem szerettem az erőmet harc közben használni, igazságtalannak tartottam, de a túlélésről volt szó. Felforrósítottam a kezeim, amit szitkozódva engedett el egy igen jóképű fiatal, az egyik hajtűért nyúltam a hajamba és Peter vállába fúrtam. Ordítva ugrott fel, a lábaimat tartó, már idősödő ember nem figyelt, állon rúgtam és ahogy felé tornyosultam, már szaladt is lefelé, a megégetett kezű fiatalember úgy nézett rám, mintha egy szörnyszülött lettem volna.
-Fogják el! Gyerünk mire várnak?!- kiabálta Peter habzó szájjal, de az emberei nem akarták az életüket kockáztatni, persze volt pár fanatikus, de a legtöbben a bejárat felé indultak. Visszanéztem Ericre, aki addigra lecsavarta magáról a láncot, büszke voltam, nem sok vámpír képes ilyesmire. Odajött mellém és furcsán nézett rám, nem hitte el, hogy a pusztítást én vittem végbe.
-Mi a fene vagy te?- már tudtam, hogy nem magyarázhatom ki magam, de nem a válsz bukott ki belőlem.
-Ki kell jutnunk, erősítést fognak hozni, ezúttal fegyverekkel!- Sajnos nem tévedtem, hat ember állt meg körülbelül tíz méterre tőlünk, íjakkal. Egyszerre engedték útjukra a nyilakat és minket céloztak.
-Oké, ennyi volt a finomkodásból- mondtam hangosan. Bár mind a négy elemet képes voltam irányítani, van amelyik nem ment olyan jól, mint például a levegő idomítása. Vettem egy nagy levegőt, éreztem, ahogy a szellő belekap a hajamba, felemeltem a kezeim két irányba, jobbra és balra lendítettem őket, a nyilak pedig követték a kezem útját
.-Menjünk már!- mondtam Ericnek. Felkapott a hátára, mint a kisgyerekeket az apukája és a bejárat felé rohant velem. Az íjászok nem akartak ismét célozni, hiába ordibált Peter. Végig adtam az instrukciókat, hogy merre kell menni. Az egész épületben két emberrel találkoztunk és mind a kettőnél pisztoly volt, így a maradék két tőrömet is elhasználtam. Kiértünk a parkolóba és ott állt az én drága autóm. Megan állt mellette farmerban és fehér felsőben. Lemásztam Eric hátáról, odarohantam Megan-höz és átöleltem.
-Menjünk, a nyomunkban vannak!- mondtam és a vezető oldalra indultam.
-Így akarsz vezetni?- kérdezte Megan.
-Hogy?- nem értettem, de aztán végignéztem magamon, "enyhén" véres voltam, szerencsére a legtöbb nem az enyém volt és a csuklómon lévő vágások is kezdetek behegedni. Hál' Isten, hogy gyorsan gyógyulok.
-Jó mindegy, vezess nyugodtan, gondolom, majd otthon kapok magyarázatot mindenre.
-Pontosan. Eric gyere már!- kiáltottam a vámpírnak, aki elképedten meredt a napfénybe tartott kezeire. Odaért a kocsihoz és beült a hátsó ülésre.
- Azt hittem nem fog hátra ülni, de nekem így is jó- jegyezte meg Megan. Beindítottam a kocsim és jóval a sebességhatár felett jártam, már akkor, amikor kikanyarodtunk a parkolóból. Megan egy szót sem szólt hazáig, én pedig nem akartam beszélgetni. Begördültünk a házhoz, leállítottam a kocsim és kipattantam, majd kinyitottam Eric ajtaját. Már nem sokáig hatott a vérem és nem akartam most elveszíteni őt, hogy végre kiszabadultunk. Megan odaállt mellém és várakozóan nézett rám.
-Miért nem égeti a nap?- meglátta a tekintetem.- Ugye nem? Mond hogy nem? Kiselőadást tartasz nekem a vámpírokról, meg hogy milyen veszélyesek ránk és te adsz neki, te adsz Ericnek a véredből?-Dühös volt, nagyon.
-Ezt ne most beszéljük meg- mondom nyugodtan.- Inkább hozz ki pokrócokat, ha esetleg nem tudom idő előtt berángatni.- Ezalatt Eric kiszállt az autóból és teljes testével állt a Napon.
-Ez hihetetlen- suttogta.
-Eric gyere be!- mondtam gyengéden.
-De mégis miért mennék. Nem éget meg a Nap, ez óriási- láttam az örömöt az arcán.
-De ez nem tart örökké, indulás befelé!- Kezdtem elveszíteni a türelmemet.
- Schuyler, már több, mint ezer éve nem láttam a napfényt fájdalom nélkül, nem fogok bemenni!- Ő is kezdett ingerült lenni.
- De be kell menned, pár perc és elmúlik a hatása, inkább így emlékezz rá, minthogy fájjon!
-De egyenlőre nem te mondod meg, hogy mit csináljak, tünde- mondta úgy, hogy ott állt előttem és csak pár centire voltunk egymástól. Ledöbbentem, gondoltam, hogy rá fog jönni, de azt nem, hogy meg fog gyűlölni, mert a tünde szót úgy ejtette ki, mint egy szitkot.
-De egyenlőre jobban tudom, hogy hogyan működik az az áldás, amit én adtam!- Mérges voltam, dühös, hogy én túljutottam az előítéleteken, ő meg nem. Pár percig farkasszemet néztünk, de szerencsémre én nyertem és a vámpír, akit eddig szerettem és most ha nem is gyűlöltem, de nem kedveltem elindult az ajtó felé. Elindultam utána, amikor beértünk, tartottuk a távolságot.
-Úgy érzem kitört a 3. világháború- jegyezte meg Megan, amikor meglátta, hogyan nézünk egymásra az előszoba két feléről. -Oké, akkor Eric gyere megmutatom, hol tudsz aludni- mondta Megan és a lépcső alatti tárolóhelységhez vezette Ericet.-Hát ezt Bill alakította ki itt magának, gondolom neked is megteszi- mondta, majd visszajött hozzám.- Gondolom szükséged van egy kis alvásra-mondta, majd csendesen indult el konyha felé. Felvánszorogtam a lécsőn és az utolsó csepp energiámat arra használtam, hogy lemossam magamról a koszt, amit összeszedtem, bevizeztem a hajam és már félálomban jutottam be a szobámba. Láttam, hogy az üzenetrögzítőm villog, de nem volt erőm arra, hogy most meghallgassam őket.
Inkább bedőltem az ágyamba és másodpercek alatt merültem álomba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése