7. fejezet - A történetem

Nem is tudtam, egyáltalán mit kellene tennem, teljesen össze voltam zavarodva. Így amellett döntöttem, hogy megpróbálom figyelmen kívül hagyni az újdonsült "szobatársamat".
 Szépen lassan felálltam és miközben leporoltam a nagyon közönséges és nagyon mini, bordó-fekete ruhámat, körbe néztem a cellában. 
Kicsi, téglalap alakú helység volt, az ajtóval szemben 2 ágy, egymástól távol,- szerencsére-, és egy kis rácsos ablak a még szabad ágy fölött. Az ablakból csak a csillagos eget lehetett látni. Elindultam az ágyam felé és szépen lassan leültem rá. 
Még csak azt sem mondhattam rá, hogy elviselhetően kényelmes, de az ablakból kellemes esti szellő fújdogált és pár pillanatig lehunyt szemmel élveztem, de ez sajnos nem tartott sokáig.
-Díjaznám, ha nem néznél levegőnek, bár az elég nehéz lenne - mondta öntelten Eric. Azt hittem felrobbanok, komolyan, ennek a vérszívónak fájna, ha csak 10 percig csendben maradna? 
Eljátszottam a gondolattal, hogy felgyújtom a drágát és már kezdeni is akartam, de csak nem sikerült tüzet a gyújtanom az ujjam hegyén, ahogy mindig is tettem. Összegyűjtöttem az emlékeimből a haragot, de csak úgy, mint az előbb, amikor a székhez volt bilincselve, nem jött a szikra.
Ezek a rohadt tünderablók jól csinálták, meg kell hagyni. 
Még párszor próbálkoztam és közben egyre dühösebb lettem. Kudarcomban lehunytam a szemem. A falakban valószínűleg egyszarvú csontok húzódtak, így semmi mágikus erőm nem volt. De még csak összeverekedni sem tudtam volna Erickel tisztességesen, mert nem voltam úgy se gyorsabb, se erősebb, mint egy normál ember. 
Ennél rosszabb csak nagyon nehezen lehetett volna a helyzetem, de a sors ismét rácáfolt.
-Szóval vámpirista vagy. Elképesztő, hogy meg tudtál téveszteni, pedig ez nem szokott túl sok embernek menni - kezdte megint a cellatársam.
-Te mégis mi a fenéről beszélsz? Kevés ember áll nálam távolabb a vámpirista fogalomtól- háborodtam fel és szikrákat szóró tekintettel meredtem rá.
-Akkor megkérdezhetem, hogy mit kerestél a Szemfogadóban tegnap éjjel?Ebben a csini vörös ruhában?- érdeklődött és a hangja arról árulkodott, hogy megnézné mi van alatta.
-Honnan tudod, hogy ott voltam?- Én nem láttam őt, de ő látott engem. Még kibújhattam volna a dolog alól.
-Láttam, ahogy magányosan ültél a pultnál és már majdnem megsajnáltalak- szólt gúnyosan.
-Amikor elkapott pár ember, elég nagy sérülés lehet ez az egódnak- gúnyolódtam én is. Ha így akar játszani, felőlem mehet. -De ha nagyon szeretnéd tudni, azért mentem, hogy ezt odaadhassam neked és elküldhesselek egy melegebb éghajlatra-mondtam miközben elővettem a táskámat, óvatosan kivettem belőle a megperzselődött rózsát, és mint valami trófeát felmutattam. 
Eric arcára néztem, látni akartam a reakcióját, de csak nem mutatott semmilyen érzelmet, majd gúnyos félmosolyra húzta a száját:
-Szegény csokor, hát ezt érdemelte?- Komolyan, legszívesebben megfojtottam volna.
-Nos, mivel tőled kaptam, ezért nyilvánvalóan igen, pontosan ezt érdemelte.
-Nem gondolod, hogy egy kicsit előítéletes vagy?- kérdezte, megnyomva a 'kicsit' szót.
-Nem, nem gondolom- feleltem miközben belenéztem a táskámba, reméltem, hogy van benne valami használható dolog. Elkezdtem kipakolni a dolgaimat. Benne volt a kocsikulcsom, a kamu személyim, pár dollár, ezüst tűk, hajgumi és a  rózsaszín, strasszköves telefonom. Először reflexből félre is raktam, de aztán rögtön kapcsoltam, hogy tudok segítséget hívni és megmenekültem. 
De a mobilom le volt merülve. Miért nem tettem fel töltőre mielőtt elindultam? És amúgy is miért merült le? Nagyon erősen szorítottam és azt kívántam bárcsak összetörne a kezemben.
-Csini telefon, bár egy plázacica kezében mérföldekkel jobban állna- jegyezte meg Eric. És én abban a pillanatban nem bírtam tovább, a telefonom máris repült a feje felé, de hatalmas sajnálatomra, el tudta kerülni. Basszus, pedig élveztem volna, ha arcon találom.-Hát ez nem jött össze, ennél azért gyorsabbnak kéne lenned- halálosan nyugodt volt a hangja én meg már nem álltam messze az őrülettől. Elképesztő, hogy mennyire fel tud idegelni, nagyjából harminc perc alatt és ez még csak a kezdet volt.
-Figyelj, valószínűleg hosszabb ideig össze leszünk zárva, mint ahogy én el tudnálak viselni. Szóval, ha a nemi szerveddel együtt akarsz távozni erről a nyomorult helyről, akkor szépen kérlek maradj csendben- mondtam és a hangom ridegen csengett és visszhangzott a cellában.
-Mennyi ideig lenél képes elviselni?- kérdezte és a hangjában hallatszott, hogy nem vette egészen komolyan, amit mondtam, lényegében magában jót röhögött rajtam. Valószínűleg azért nem vett komolyan, mert nem tudta, hogy nem ember vagyok. Ha tisztában lett volna azzal, hogy tünde vagyok vagy félt volna, vagy már kiszívta volna minden csepp véremet.
-Már most túl sok belőled, vérszívó...-Gondoltam ezzel le is zárom a témát. Elég fáradt voltam és a fejem is majd szét esett a tegnap vagy ma rámért hatalmas ütésről. Szóval hanyatt dőltem az ágyon és megpróbáltam aludni, de nem is értem miért reméltem, hogy sikerülni fog.
-Miért utálod a vámpírokat?-kérdezte Eric. És kövezzetek meg, de őszintének tűnt a hangja, mintha tényleg érdekelné, hogy mi az oka. Persze engem mindig is arra neveltek, hogy soha ne higgyek a vámpíroknak, mert mindig csak manipulálni akarják a környezetüket, de abban a percben, valamiért úgy éreztem, hogy bízhatok Eric-ben. Senkinek sem mondtam még el a történetemet, de ott és akkor úgy éreztem el kell mondanom.
-Nem túl vidám történet, nem szívesen beszélek róla.
-Manapság nagyon kevés a vidám dolog ezen a világon - Hallottam a fájdalmat a hangjában, amitől még inkább, szimpatikusabb lett.
-De meg kell ígérned, hogy ez a történet sosem jut ki a négy fal közül.
-Ígérem!- A hangja őszinte volt és hittem neki, minden kifogás nélkül, bíztam benne.
-Még nagyon kicsi voltam, a nyolcadik születésnapomon történt. Azon a napon, mindig szokás volt, hogy az egész családom összeült egy hatalmas családi vacsorára. Ilyenkor eljöttek a nagyszüleim, a szüleim testvérei, unokatestvérek, tényleg az egész család ott volt nálunk. 
Mielőtt még megérkeztek a vendégek, anya keltett reggel és a kedvencemet csinálta reggelire. Nagyon fiús lány voltam, szóval amint elterelte a figyelmemet a palacsintával, rögtön egy hajkefével támadott meg. De aznap reggel nem is érdekelt, tűrtem. Aztán felöltöztetett egy zöld ruhácskába és nekiállt megfőzni a vacsorát. 
Anya számomra mindig is elképesztő volt. Akármennyire is késésben vagy fáradt volt, mindig kifogástalanul nézett ki. Hosszú tejfölszőke haja mindig gubancmentes, zöld szeme mindig mosolygott. Minden egyes lépése olyan volt, mintha táncolt volna. 
Nekem is próbált megtanítani egy-két lányos dolgot, de nem ragadt rám túl sok. A rajzolás és a éneklés még jól ment, de a varrás vagy a bájos csevegés azóta sem az erősségem. Amikor nem anya kínzott ezekkel a dolgokkal, akkor apukámmal voltam. 
Apa szenvedélye vadászat volt. - Itt egy apró szünetet tartottam, mert apa nem csak állatokra vadászott, az ő családja, a Van Alan klán volt a legerősebb vámpírvadász család. Kis híján elmeséltem ezt is Ericnek, de épp időben nyeltem el a szavaimat. 
- Bölcs mélybarna szemei folyton mosolyogtak, barna haja pedig már kezdett ritkulni. Mindig azzal ugratott, hogy miattam- mondtam és elmosolyodtam. -  Megtanított íjjal lőni, megtanította hogyan szorítsam ökölbe a kezem, ha valakit meg akartam ütni, megmutatta az állatok lábnyomát és hogy hogyan lehet őket követni. - Na meg a vámpírvadászat alapjait is megtanította.
 -  Aznap csak leültünk a házunknál lévő öreg fűzfa alá és beszélgettünk. Fogalmam sincs miről, de tudom, hogy rengeteget nevettem. Napnyugtakor mentünk be a házba, anya rendbe szedett a vendégek érkezésére. Mire leértünk az emeletről, már mindenki az ebédlőben volt. Köszöntem mindenkinek, mindenki megjegyezte, hogy mennyit nőttem. Még nem is hozta anya az első fogást, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Már indultam is, hogy kinyitom, de apa elém állt és visszaküldött az ebédlőbe. Kés volt a kezében és a tekintete az sugallta, hogy valami nagyon nincs rendben, szóval visszarohantam az ebédlőbe, hogy szóljak anyának, valami hatalmas gond van. 
Éppen hogy visszaértem és megtaláltam anyut, amikor hatalmas zűrzavar támadt. Rengeteg vámpír özönlött be a házunkba. Pánik tört ki, anya megragadott és azt mondta, hogy keressek egy búvóhelyet, majd egy tőrt nyomott a kezembe. Tudtam, hogy az egyik padlódeszka kimozdul a helyéről a nappaliban. A sok ember között vergődtem át az ebédlőn,  berohantam a nappaliba és gyorsan elrejtőztem. A vérfürdő közepén rohantam át, de szerencsére nem láttam semmi különlegesen borzasztó dolgot, egyenesen előre szegeztem a tekintetem.
 Hallottam a családtagjaim sikolyait, a lábak dobogását a padlón. Szinte levegőt sem mertem venni, nehogy meghalljanak. Teljesen pánikba estem, könnyek csorogtak az arcomon, a szemeimet szorosan lehunytam. 
Olyan volt, mintha egy horrorfilmbe csöppentem volna és nem értettem, hogy mégis hogyan történhetett ez, pont a születésnapomon. Akkor még abban bizakodtam, hogy minden rendben lesz. De aztán amikor újra kinyitottam a szemem, már nap sütött be a padlódeszkák rései között. Nem mertem előbújni, de tudtam, hogy egyszer muszáj lesz. 
Ismét léptek dobogását hallottam és az ember, akihez a lábak tartoztak, pont a búvóhelyemnél állt meg és elkezdte felemelni a kimozdult deszkát. Reszkettem, de az ujjaimat a tőr köré fontam és tudtam, hogy bármire képes leszek a túlélésért. De nem kellett használnom, mert a nagyapám arca jelent meg felettem. Teljesen leblokkoltam a látványától, koszos és véres volt a mindig makulátlan inge, elmaradhatatlan sétapálcája nem volt nála. 
Óvatosan emelt ki a résből és magához szorított, mintha tudni akarta volna, tényleg élek-e vagy csak a szeme káprázik. Majd eltartott magától és végigmért, nem sérültem-e meg. Lefeszítette az ujjaimat a tőrről és letörölte a könnyeket az arcomról, majd ismét magához ölelt. Mint később megtudtam, ő maradt az egyetlen még élő rokonom. A vámpírok mindenki mást lemészároltak. Onnantól kezdve ő nevelt fel.- A történet második felét már sírva mondtam el. Mert hát mindig is bennem volt ez a történet, de sose mondtam még el hangosan. A végére ismét felültem és felhúztam a térdeimet, mintha azzal pajzsot emelhetnék magam köré. Nem mertem Eric-re nézni, féltem, hogy megvetést vagy gúnyt fogok látni az arcán. 
-Sajnálom- mondta egyszerűen, de mégis annyi sajnálatot sűrített abba az egyszerű szóba, amit mások egy egész beszédben sem tudtak volna kifejezni.- Tudom, hogy nehéz elhinned, de nem ilyen az összes vámpír, nem vagyunk mindannyian őrült gyilkológépek- mondta és ezzel le is zárta a beszélgetést.
Persze, hogy nem azok mind, de ha tudná, hogy mi vagyok és hogy apa nem az állatokat tanította meg követni, hanem a vámpírokat, ha tudná, hogy a családom több mint 25 vámpírt küldött aznap a halálba, ha tudná, hogy szinte minden hétvégén vámpírokra vadászom, ha tudná, hogy nyolc éves korom óta azokat a vámpírokat keresem, akik kivégezték a  családomat, akkor nem biztos, hogy most ugyanígy vigasztalna. Volt némi bűntudatom abban a percben, mert hazudtam neki, pedig folyton ezt csináltam, hazudtam, hogy ne derüljön ki a titkom.
Kíváncsi lettem volna, hogy milyen arcot vág, ha elmondom neki, hogy 

6. fejezet - "Bajban vagyok"

A bár egy téglaépületben volt. Hatalmas neonfelirat hirdette: Szemfogadó. Az épület jobb oldalánál lévő parkolóba hajtottam, ahol pislákolt a lámpa.

A bejárat felé indultam, amit körülvettek a Nap testvérisége emberei. Transzparensekkel tüntettek, amikre főleg azt írták, hogy vámpírok pokoli lények és a többi. 

Én eléggé szánalmasnak találtam az ilyenféle megnyilatkozásokat. Az emberek főleg kertvárosi emberek, akik azt hitték mindent tudnak a világról. Voltak nők és férfiak mind vegyesen, ezüst gyűrűvel az ujjukon, márkás nyári ruhákban, amik főleg világos színűek voltak. 

Mindannyian illendően öltözve, túl pedáns. Az ajtónál két szekrényméretű férfi állt, elkérték a személyimet, azon az estén Rachel Adams-nek hívtak. 

Beléptem a bárba, alacsony mennyezet, sötétvörös falak. Szemben bárpult, középen egy kis táncparkett, két oldalon pedig bordó anyaggal borított boxok. 

Ma csak megfigyelés volt a feladatom, így a bárpulthoz mentem. A csapos egy alacsony ázsiai vámpír volt. A szokásosat, vodka-lime-ot ittam. Szemem a megtöltött helységet pásztázta. Rengeteg vámpirista volt a bárban. 

Őket onnan lehetett megismerni, hogy kihívó goth ruhában voltak, azt hitték ez jön be a vámpíroknak, akik számára könnyű prédává váltak. Ezek az emberek bármit megtettek, hogy megharapják őket. Szánalmasnak és sajnálatra méltónak találtam őket. Ahányszor egy magas vagy világos hajú vámpír tűnt fel odakaptam a tekintetem, mert dühös voltam Ericre a csokor miatt. 

Mégis hogy képzelte? A táskámban benne volt az egyik félig elszenesedett virág, az orra alá akartam nyomni, néhány igen sértő megjegyzéssel kísérve. 

De nem jelent meg. 

Egész este ott ültem, persze néhány részeg ember, meg pár éhes vámpír megkörnyékezett, de most nem volt hozzájuk hangulatom, gyorsan lekoptattam mindet. Miután már csak pár óra volt napkeltéig úgy döntöttem itt az ideje hazamenni. 

Már a parkolóban jártam és épp a kocsikulcsomat kerestem a táskámban, amikor 3 ember állta el az utamat. Elég nagydarabok voltak, de nem akartam balhét, megfordultam, mögöttem még egy férfi állt. Komolyan? Pont most? Ezt nem hiszem el! - ilyen gondolatok jártak a fejemben.
-Fiúk, kérlek engedjetek, szeretnék már hazamenni-próbáltam kedvesnek és elbűvölőnek tűnni.
-De hát nem meghalni jöttél ma ide?- kérdezte az előttem álló, azt hiszem barna hajú pasas.
-Tessék?- nem vágtam miről van szó.
-Eljöttél egy vámpírbárba és abban reménykedtél, hogy épségben hazajutsz?- kérdezte gúnyosan és dühösen. A Nap testvérisége, milyen meglepő, hogy úgy csináltak, mintha az én érdekemben szorítottak volna sarokba.
Az egyikük megpróbált pofon vágni, de én könnyedén kerültem ki az ütést.
-Ugye nem gondoltad komolyan?- kérdeztem vészjóslóan. Aztán a másik szélső kigáncsolni próbált, de könnyedén szökkentem fel és próbáltam az autóm felé futni, de valamelyik tökfilkó elkapta a lábamat és a földre rántott. 

Hasra estem, de gyorsan a hátamra fordultam és megdöbbenve láttam, hogy négyen közelítenek felém. Gyorsan felálltam és akkor már tudtam, hogy kénytelen leszek a fegyvereimet használni. Amikor a közvetlen közelembe értek az egyik középsőt jó erősen megrúgtam az érzékeny pontján, aki rögtön össze görnyedt. A jobb szélsőt hasba rúgtam és a lábfejébe dobtam az egyik tőrömet. Megpróbáltam a lehető legkisebb sérülést okozni. 

Kettő maradt. 

Két oldalról futottak felém én pedig felugrottam és a két idióta lefejelte egymást. A parkoló körüli erdő, egyik fájánál értem földet. Az egyik fejfájós felém rohant, én pedig a két ingujjánál fogva a fához rögzítettem újabb két tőrrel. Már csak egy és mehetek haza a puha ágyikómba.

 Hárítottam két ütését és már hátra is szorítottam az egyik karját, úgy hogy rendesen fájjon neki, amikor súlyos csapás ért hátulról. Rögtön a földre estem. Szépen lassan kezdett a látásom elsötétülni. Mintha egy mély tóba süllyednék. Ketten hajoltak fölém és én rettegtem, hogy mit fognak velem tenni és hogy magamnál leszek-e közben bármi is fog történni. Épp minden maradék erőmet összeszedve segítségért akartam kiáltani, amikor elveszítettem az eszméletemet.

Kezdett kitisztulni a fejem, egy széken ültem és nem tudtam mozdítani a karjaimat.

Lassan nyitottam ki a szemem. Egy fehér falú, gyér világítású, ablaktalan szobában ébredtem. A szoba közepén én és a szék, bal oldalt ajtó és szemben velem egy íróasztal, amire az összes fegyverem ki volt rakva, a hajtűkön át a karókig, minden. Még a cipőm is az asztalon volt, pedig értékes ezüst sarkai voltak a vámpírok ellen.

 De amit nem tudtak, hogy a bilincset én magam is el tudom égetni.

Lehunytam a szemeim és megpróbáltam egy percre elfeledni, hogy mennyire lüktet a tarkóm. Azt csináltam mint amit mindig varázslat előtt. Kiürítettem a fejem és egy igazán intenzív emléket választottam, a tűz esetében egy olyan emléket, amiben dühös voltam. Éreztem, ahogy bizseregnek az ujjaim, de nem jött a szikra és nem gyúlt tűz. 

 Aztán amikor már az ötödik próbálkozásom is sikertelen volt és kezdtem pánikba esni, beugrott, hogy mit mondott Stan. A Nap Testvérisége elkapott már néhány vadászt.

Az egyetlen dolog, ami megfosztja a tündéket az erejüktől, az az egyszarvúak bármilyen része, ugyanis minket arra teremtettek, hogy megvédjük az ártatlanokat és azoknál a lovaknál nem létezik ártatlanabb lény.

Nagyon nehéz őket felkutatni, de úgy látszik valakinek sikerült. Az a szemét Damon, miatta voltam ennyire szorult helyzetben. Miközben az általam ismert összes trágár szóval próbáltam illetni azt a rohadékot, kinyílt az ajtó és két férfi lépett be rajta.

Egy magas vékony és egy alacsony kövér. Elég viccesen néztek ki, de abban a pillanatban nem volt sok kedvem a mosolygáshoz. Felállítottak a székről és kivezettek a szobából. Szerencsére pont az íróasztal mellett mentünk el, ahonnan le tudtam nyúlni nagy nehezen a táskámat és viszonylag feltűnés nélkül sikerült a ruhám alá csúsztatni. A vékony észrevette, de azt hitte csak ruhámat próbálom lejjebb húzni.

-Meg tudnák mondani mennyi az idő?- kérdeztem.
-Legyen elég annyi, hogy már sötét van- próbált valamire célozni, de én nem értettem.
Igyekeztem pontosan megjegyezni az utat, hogy ha egyszer sikerül innen megszöknöm, tudjam merre találom a fegyvereimet. Egy hatalmas ezüst ajtó előtt álltunk meg, ami valószínűleg egy vagyonba került, de a zárszerkezet elég silány volt. Levették a bilincset a kezemről, kinyitották az ajtót és belöktek rajta. Azonnal talpon voltam, hátha ki tudok rohanni, de csak a tömör ajtónak ütköztem.
-Nem tarthatnak itt!! Engedjenek el!! Hé! Gyerünk nyissák ki!- ordibáltam ki, miközben az ajtót vertem teljes erőmből, aztán amikor nem érkezett válasz belerúgtam, amitől iszonyatosan sajogni kezdett a lábujjam és mint a mesékben egy lábon ugráltam. Persze sikerült hasra esnem, fantasztikus, ez a te szerencséd Schuyler. - Azt hiszem hatalmas bajban vagyok- nyögtem. Épp kezdtem felállni, amikor egy mély, szenvtelen hang szólalt meg a bal oldalamon:
-Ki gondolta volna, hogy te is olyan lennél. Pedig reménykedtem, hogy te más vagy.
Nagyon, nagyon lassan fordítottam oldalra a fejem, mert felismertem a cellatársam hangját és nem voltam elragadtatva a felismeréstől. 

Ott volt teljes valójában Eric Northman, akivel valószínűleg jó pár napot együtt kell töltenem. Az arcomra kiült a megdöbbenés, a félelem és a harag, az összes érzelem amit abban az átkozott percben éreztem.

5. fejezet - Meglepetések

Lassan nyitottam ki a szememet, verőfényes napsütésre ébredtem. Ránéztem az órámra, már 10 óra volt. Lassan kinyújtózkodtam, felültem és lábaimat a jó meleg nyuszis mamuszomba dugtam, ami remekül ment a Superman-es pizsimhez.

 Lementem a lépcsőn és csak egy kávéra vágytam. A tejért indultam a hűtőhöz, amikor észrevettem, hogy azon egy üzenet vár. Igényes kézírás, közepes méretű betűk:

Szia!
Ne felejtsd az ebédet, a bár címe az előszobában. Ja és két kis meglepetés érkezett neked reggel, az egyiknek biztos örülni fogsz.Megan

Mégis milyen meglepetés és honnan tudjam, hol keressem? Megfordultam a tengelyem körül, szépen lassan és megláttam az egyik meglepetésemet, a nappali ablakából pont látszódott a kocsim. 

Kirohantam az udvarra és ott állt a kis drágaságom. Az én gyönyörű lilás-rózsaszínes négykerekűm. Legalább lesz mivel bemennem ebédelni. Örültem, hogy a kocsit utánam küldte Stan, kedves volt, hogy eszébe jutott.

Most, hogy világos volt, még egyszer végigpásztáztam az erdőt. Magas, sűrű lombú fák, az aljnövényzetben nyíló apró virágok, elég bájos volt. A ház kis előkertjében is aranyos virágok voltak. Visszamentem a házba, amikor megláttam, hogy a lépcső melletti asztalkán egy virágcsokor fekszik. Nagyon reméltem, hogy nem ez a másik meglepetés. Cetli  is volt benne, amin ez állt:

Schuyler,

nagyon örülök, hogy megismertelek. Igaz, hogy tegnap este nem fogadtad el a meghívásomat, de ma örömmel látnálak a báromban, egy ígérem, harapásmentes éjszakára. Feldobnád a napom.
Eric

-Mi a franc?- hitetlenkedtem- Mégis mi a fenét képzel magáról? Legszívesebben letépném a fejét. És már megint magamban beszélek...-Ez egy nagyon rossz szokásom még mindig. Nagyon nagyon dühös voltam, ahogy az orchideákra és fehér rózsákra meredtem, nagyon sok dolog jutott eszembe arról, hogyan pusztítsam el a csokrot és a feladóját. A csokrot végülis nemes egyszerűséggel felgyújtottam, imádtam nézni ahogy szépen lassan elporlad. 

Gonosz lettem volna? Talán egy kicsit. 

Most, hogy ezt elintéztem vissza is térhettem a napirendhez. Ittam egy kávét, megmosakodtam, felöltöztem. Felkaptam a bár címét az előszobában, beleültem az ismerős, vadrózsa illatú kocsimba, maximum hangerőre kapcsoltam a rádiót és Demi Lovato-t énekelve gördültem el a ház elől.

A bár neve, Spencer's volt. Igazi vidéki kocsma. A parkolóban elég sok autó parkolt. Miközben még mindig a csokor virágon agyaltam, beléptem. Szemben bárpult, bal oldalt billiárd asztal, ami viszont pozitívum volt, hogy nem volt odabenn túl nagy füst. 

Valószínűleg főleg helyiek ültek benn, mert mindenki megbámult,a fehér nyári ruhámban, ahogy egy üres asztalhoz indultam, komolyan, mint akik nem láttak még fehér embert. Abban pillanatban, amikor már majdnem feszélyezve éreztem magam Megan termett mellettem. Fekete rövidnadrág és fehér ujjatlan volt rajta.
-Szia!- köszönt hatalmas mosollyal az arcán, ami nem volt túl őszinte. Nem is értettem miért pont pincérnő, gondolatolvasó létére.
-Helló!- üdvözöltem én is, a legbarátságosabb arckifejezésemet magamra öltve.
-Gyere ülj oda a bárpulthoz, ott jobban tudunk beszélgetni.
-Rendben- bólintottam és el is indultam utána. A pult mögött egy sötétbarna hajú és szemű férfi állt, aki elég jóképű volt és váltó. Vagyis bármilyen állat alakját képes felvenni.
-Üdv- köszönt oda, csak úgy mellékesen.
-Dan, ő itt az új lakótársam, Schuyler- mutatott be Megan. Ekkor Dan már egy kicsit jobban odafigyelt rám és pechemre rögtön levágta, hogy nem vagyok jobban ember, mint ő.
-Helló Dan-próbáltam normálisnak tűnni.
-Ismerkedjetek csak, addig kiviszem a rendeléseket, ja és Dan mutasd be Schuyler-t Lafayett-nek is.
-Elképesztő, hogy ez a csaj mennyire pörög- állapítottam meg.
-Ja, gyere- intett ésa kiadó ablakhoz mentünk. Odabenn egy magas, kopasz, néger férfi éppen a hamburgerhúsokat fordította meg. Azonnal látni lehetett, hogy a csávó meleg, ami engem nem igazán zavart, semmi bajom nem volt a melegekkel. -Lafayett, ő itt Schuyler, Megan új barátnője.
-Hali-integettem. Nagy szerencsémre, ő már szívélyesebben fogadott.
-Szia kislány! Örülök, hogy Megan végre talált magának új arcokat is. És imádom a rucidat- mosolygott.

-Köszönöm- villantottam egy hatalmas és verőfényes mosolyt. Lafayett annyira közvetlen volt, New yorkban ilyet nem sűrűn tapasztal az ember. Dan-nel visszaindultunk a pulthoz. Megan ott is termett.
-Hozhatok neked valamit inni?-kérdezte.
-Egy ásványvíz jólesne, köszi. Elképesztő mennyire meleg van.
-Legalább a pia jól fogy- mondta Dan. Megan kivitt még egy pár tálcányi innivalót.
-Csak egyedül vagy ma munkában?- kérdeztem, amint a lakótársam visszatért.
-Igen. Devon, a munkatársam megbetegedett, így ma egész nap egyedül vagyok. Már most félek az esti forgalomtól.
-Ha gondolod be tudok segíteni este - ajánlottam fel.
-Van pincérnői gyakorlatod?- érdeklődött Dan. Úgy látszik ő sem bánná, ha valaki segítene ma este.
-Hát nem valami sok, de van.
-Rendben, akkor 5-től, ameddig bírod- adta ki az utasítást Dan. Megcsörrent a telefonom, Stan volt az.
-Egy pillanat, de ezt muszáj felvennem- kimentem a parkolóba és beültem a kocsimba, nem akartam, hogy bárki is hallja mit beszélek.
-Szia Stan!- vettem fel a telefont.
-Schuyler, szia! Lenne egy kis feladatom számodra- üdvözölt a főnököm.
-Azt hittem maga az itt tartózkodásom is feladat- kotyogtam közbe.
-Akkor tegyük fel, hogy ezt most meg sem hallottam. A közeli városban Sheverportban van egy vámpírbár. Nem kell minden egyes vámpírral végezned, tudom, hogy erre gondoltál.-És tényleg erre gondoltam, túl jól ismer.- Csak körbe kéne nézned, hogy milyen állapotok uralkodnak, főként a körzet sheriff-je körül kéne szaglásznod egy kicsit.
-Jajj!- hogyan tolakodhat be ez az Eric folyamatosan az életembe?- Tudom, hogy utálod ha ezt kérdezem, de nem csinálhatná ezt valaki más- kérdeztem panaszos hangon.
-Nem- válaszolta Stan ridegen.- Még ma este menj oda. És vigyázz, mert a Nap testvériségének tagjai, mostanában a bár körül ólálkodnak és minden vámpíristát és vámpírt elkapnak akit csak érnek.
-Ugye nem gondolod komolyan, hogy elkapnak?Most vérig sértettél.
-Schuyler, erről még nem most akartam veled beszélni, de az utóbbi időben, pár tündét is elkaptak vadászat közben.
-De, de mégis hogyan?- kérdeztem ledöbbenve.
-Damon, a te drága, hogy is mondjam, barátod besúgó lett és minden egyes nem vele egyetértő tündét ki akar nyíratni. Elmondta annak a Peter Crashburg-nek, hogy vannak tündék és hogy hogyan lehet megfosztani minket az erőnktől. Az utóbbi egy hétben 3 vadászt kaptak el- mondta Stan gyászos hangon.-Sky, Sky itt vagy?
- Persze. Vigyázok magamra meg minden, de most mennem kell, majd este hívlak, hogy mi volt. Szia.- És kinyomtam a főnökömet. Damon, hát megint összeakadunk. Ő volt a klentri-m. Teljesen le voltam dermedve. 

Nem hittem el, hogy ismét ott voltam, összetört szívvel, amiatt a bunkó miatt, akitől akármennyire is akartam, nem tudtam szabadulni. Bármit is csinált, az a hülye fejem mindig megbocsájtott neki és soha nem tudtam ellentmondani. Egy csókjával vigasztalt és engesztelt ki. Egy szavával vett rá olyan dolgokra, amiket soha életemben nem akartam volna megtenni. 

Meglepődtem, amikor vízcseppek estek a kezemre. Sírtam, sírtam, amiatt az istenverte tünde miatt, aki nem is érdemelte meg. Pár percig átengedtem magamat a fájdalomnak, majd letöröltem a könnycseppeket az arcomról és visszamentem a bárba. Olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna, kaptam egy egyenruhát Dan-től és kiszolgáltam az embereket. Végig mosolyogtam, de nem voltam magamnál. Ekkor odajött hozzám Megan, egy magas, igen jóképű, szőke férfi társaságában:
- Schuyler, ő itt a bátyám Jace- mutatott be minket egymásnak. Egy újabb bemutatás.
-Szia Jace!- próbáltam normálisnak tűnni, de még mindig az előbbi telefonbeszélgetés hatása alatt álltam.
- Üdvözöllek a mi kis városkánkban, ha esetleg körbevezetésre lenne szükséged, a rendelkezésedre álok- mondta ezt olyan hangsúllyal, hogy csak egyféleképpen tudtam értelmezni: Te vagy itt az új lány és szívesen lefeküdnék veled, szólj ha magányos vagy.
-Köszönöm az ajánlatot, de már találtam magamnak idegenvezetőt- feleltem. Mindketten elképedve néztek, nem hitték el. Komolyan ennyire gyámoltalannak néztem ki? Most, hogy jobban megnéztem hasonlítottak egymásra. A szőke hajuk, a kiskutya szemeik és persze Jace-ben is volt tünde vér, bár nála ez csak a külsőben nyilvánult meg. 

Ahogy körbepillantottam a bárban, a nők nagy része majd felfalta a szemével Jace-t. De voltak ott haragos pillantások is, úgy látszik ő volt Mr. Mindenkivel-lefekszem.
-Bocsi, de most mennem kell, kezdenek az emberek türelmetlenek lenni- szabadkoztam. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy még jópofiznom is kelljen.

11-kor hazakéredzkedtem. Dan megköszönte, hogy eddig is besegítettem. Már amúgy sem voltak túl sokan. Hazavezettem és magamra öltöttem a vadászós szerkómat, máris egy kicsit jobban elememben voltam. 

Elterelődtek a gondoltaim Damon-ről, csak a következő feladatra összpontosítottam. Szűk piros ruha, neccharisnya, combcsizma, kilónyi smink, ennyi látszódott, de a csizmáimban tőrök, combomra karók voltak erősítve. Ezüstből készültek, amik égették a vámpírok bőrét, de a hegyük fa volt, ugyanis csak azzal lehetett kinyírni őket. 

Ezenkívül voltak még nálam dobócsillagok és ezüst hajtűk voltak a hajamban. Magamhoz vettem aprócska fekete táskámat és elindultam "dolgozni". Mire autóba ültem már nem is járt a fejemben Damon. Írtam még egy gyors sms-t Megannek, hogy minden rendben és már száguldottam is Sheverport felé. 

Vigyázz szemfogadó, mert itt jön Schuyler Van Alan...

4. fejezet- A történetünk

-Honnan tudsz a... képességemről?- kérdezte Megan megsemmisülten. Látszódott, hogy meg van ijedve, félt, hogy én miket gondolok róla és csodálkozott, hogy az én gondolataimat miért nem hallja.- És a te gondolataidban miért nem tudok olvasni?
-Nem is tudom hol kezdjem... sokáig itt fogunk ülni, ha mindent hallani akarsz- feleltem.
-Kezd ott, hogy én miért... vagyok más- nyelt egy nagyot. Kicsit sajnáltam Megan-t, de még mindig dühös voltam. Leültem vele szemben az asztalhoz és kezeimet a fehér terítőre fektettem. Vettem egy mély lélegzetet, nem tudtam mi fog ebből kisülni. Kár, hogy nem látok a jövőbe, mint Clare barátnőm.
-Még ma elkezded?- kérdezte szemrehányóan. Kíváncsi volt és indulatos is. Én még mindig törtem a fejem, mert amit közölni akartam, nos az nem volt egyszerű és neki valószínűleg még furább lesz, mint nekem.
-Megan, te, vagyis én, vagyis mi- kezdtem bele, - mi tündék vagyunk- fejeztem be az első mondatot és nyeltem egy nagyot.
-Jó vicc, akkor most komolyodjunk meg!- méltatlankodott.
-Nem vicceltem ez teljesen komoly és örülnék, ha nem nevetnél ki- néztem rá jelentőségteljesen.
-És akkor van zöld fűszoknyád, meg szárnyad is és persze a füled is hegyes - ironizált.  - Bocsi, hogy ezt mondom, de nem tudlak elképzelni.
-Nincs fűszoknyám, nem is tudom honnan vették az emberek ezt a hülyeséget- fogattam meg a szemem. -  De a fülem...- kezdtem. Fogtam a hajam és copfba fogtam, hogy ő is láthassa, ami ott van, a hegyes füleimet. Hátrahőkölt, amikor meglátta.
-És ezt mindenki látja? - kérdezte, csak hogy időt nyerhessen.
-Nem. Csak azok látják, akiknek személyesen elmondjuk, mik vagyunk. És szárnyaim is vannak, de nem mutatom meg- mondtam és visszaengedtem a hajam.
-Kár- biggyesztette le az ajkait.
-De Megan, te is tündér vagy. Nem teljesen, mint én. A nagyapád teljesen tündér volt. Így te kábé negyedig vagy az- magyaráztam. - A tünde lét, amúgy sem olyan, mint a mesékben.
-Várj, melyik nagyapám?
-Apukád, apukája- válaszoltam készségesen.
-Szerintem összetévesztesz valakivel- próbált védekezni. Nagyon meg volt ijedve, szemeiben riadtság csillogott, de hitt nekem, azt hiszem.
-Ezért tudsz olvasni mások gondolataiban, ezért találnak a férfiak vonzónak, ezért vonzódnak hozzád annyira a természetfelettiek.
-A te gondolataidat miért nem hallom? Nem mintha zavarna, csak kíváncsi vagyok.
-A tündék olykor gondolatolvasók, nem valami gyakori ez a képesség. De a biztonság kedvéért megtanítanak minket, hogyan zárjuk le az elménket, így nem léphet bele illetéktelen behatoló.
-És miért vadászol vámpírokra?- szegezte nekem azt a kérdést, ami még mindig túlságosan is izgatta. Megtudta, hogy tünde és még mindig a vámpírok miatt izgult, hihetetlen.
-Hogy ezt megértsd el kell mesélnem, hogyan keletkeztek a vámpírok és a tündék- néztem rá kedvesen.
-Hozzak popcornt?
-Vicces, de... tudod mit ez egy jó ötlet- mosolyogtam.

10 perc múlva két nagy pohár kólával és popcornnal ültünk az asztalhoz. Felsóhajtottam, meilőtt belekezdtem. 
-Régen több ezer angyal élt fenn a mennyben. Feladatuk az volt, hogy fentről figyeljék az embereket, de pár száz angyalnak ez nem volt elég. Testi kapcsolatot akartak az emberekkel és több hatalmat. Ez nem volt lehetséges, az angyaloknak makulátlannak kellett maradniuk. De nem nyugodtak, leszálltak a földre és elég csúnya dolgokat műveltek. Arra ítélték őket, hogy ezután a földön kell élniük a halandók között és az ő vérüket kell inniuk, hogy szomjukat oltsák. Ez akkor még büntetésnek számított, ugyanis még bennük volt a jóság, mára a vámpírokból ez jórészt kiveszett- Megan elképedve nézett és érdekelte a történet. Elhitte, amit mondok és ezért hálás voltam. -Sokan veszítették el családjukat, szeretteiket, párjukat, így 2000 angyal engedélyt kért arra, hogy ők is  a földön élhessenek. Vigyázni akartak elkárhozott társaikra és az emberekre, a természetre. Ők lettek a tündék. De, mivel mi pusztán jóságból döntöttünk így és mi is természetfelettiek voltunk, a mi vérünk sokkal csábítóbb volt a vámpírok számára. Teljes ellentét lett a két faj, a vámpírok vadászni kezdtek ránk, a vérünk olyan erőt adott nekik, amellyel a napra tudtak lépni, de ennek borzalmas ára volt. Ezért vadászunk rájuk, hogy megvédjük magunkat és az embereket.
-Ti is halhatatlanok vagytok nem?
-Nem, nem úgy, mint a vámpírok. Ezt elég nehéz elmagyarázni. Tovább élünk, mint az emberek, olyan 100-300 évig.
-De akkor, hogyan maradtok fenn? Csak 2000 voltatok, és az már nagyon régen volt.
- Ha nem szólnál bele állandóan, akkor már rég tudnád...- válaszoltam ingerülten. Megan elpirult. -Szóval, az életünket 3 ciklusra lehet bontani. A hajnal, addig tart, amíg az erőnket meg nem tanuljuk uralni. A közép, ez a leghosszabb időszak. És az alkony, amikor idősek vagyunk. Az ebben a ciklusban tartók irányítják Mentrist, a tündék országát. Miután meghal egy tünde, egyfajta reinkarnáció lép fel. A következő tündegyermekben éled újra, és 16 éves korára minden előző életének emlékeit birtokolja. Minden tündének meg van a párja, a klentri-je. Minden ciklusában vele kell lennie, mert csak vele lehet igazán boldog és minden egyes ciklusban ugyanúgy kell meghalnia és ugyanazt a munkát kell végeznie. Én minden egyes ciklusomban vadász voltam.
-És mi újság a pároddal?- terelni akarta a témát, valami vidámabb felé, nem is tudja mennyire tévedett.
-A "mi" történetünk eléggé tragikus. Minden egyes életemben halálosan beleszeretek, majd ő megbánt és amikor visszatér hozzám, valamiért mindig megöl- feleltem és ökölbe szorítottam a kezeimet.
-Upsz, nem akartam a magánéletedbe gázolni- sajnálkozott.
-Semmiség- mosolyogtam, de hamis mosoly volt az csupán.
-Akkor állandóan 2000-en vagytok. És Mentrisben éltek?
-Nem mindenki. Sokan élünk az emberek között.
-De ha minden tündének meg van a párja, akkor a nagyapám hogy jöhetett össze a nagymamámmal?
-Nem mindig alakul ki úgy, hogy mindkét fél életre van hívva.
-Te tudsz varázsolni?- nevetett.
-Igen tudok.
-Például tudod irányítani a vizet?
-Igen. A tündék mindegyike tudja irányítani az egyik elemet. Én mind a négyet tudom. Ez attól függ, hogy melyik évszakban születünk. Minden egyes évszakban, ugyanannyi energia oszlik el a született gyermekek között. Tavasszal születik a legtöbb, tehát ők csak egy elemet tudnak irányítani. Ezután a nyár, majd az ősz és végül a téltündérek.
-Akkor te téltündér vagy.
-Pontosan.De azt ugye tudod, hogy ezt nem mondhatod el senkinek, főleg nem vámpíroknak.
-Azt hiszem ezt teljesen megértem.
-Will-nek sem.
-Lehet, hogy szőke a hajam, de eléggé értelmes vagyok ahhoz, hogy ezt felfogjam.
-Rendben.
-Azonkívül, hogy vámpírokat gyilkolsz, mit szoktál csinálni? És gondolom, akkor nem egy ügyvédi irodában dolgoztál.
-Hát nem, nagyon nem. Amúgy szoktam zenélgetni, rajzolgatni, meg ilyenek.
-Ha szabad megkérdeznem, akkor, miből van pénzed?
-Ezek mind lehetnének tisztességes foglalkozások, ha komolyan venném őket, de a vámpírok fején szokott lenni vérdíj és dolgozni is szoktam, ha éppen olyan szerepben kell lennem.
-Miért jöttél ide?
-Mert azt a feladatot kaptam, hogy megvédjelek. Tudod, a nagyapád nagy hatalmú és nagyon kedves tünde volt. Sokan tisztelték, ezért még jobban meg akarnak téged védeni.
-Csakhogy én nem szorulok védelemre.
-Mert Will megvéd?-kérdeztem gúnyosan. Meg is bántam, de rajta is láttam, hogy így gondolja- Figyelj, ha nem veszem számításba az előítéleteimet, akkor is azt kell mondanom, hogy ő sem tud megvédeni mindenkitől. Például Erictől. Will Eric alatt áll, azt kell tennie, amit mond.
-Eric a sheriff, tudom jól. De Will mindent megtesz, hogy független legyen tőle.
-Erre csak annyit tudok mondani, hogy remélem is!- ránéztem az órára, már hajnali 1 óra volt, ahhoz képest, hogy mit terveztem, mozgékony és fárasztó este volt.
-Azt hiszem én felmegyek, holnap korán kezdek a bárban.
-Jóéjt!Megan várj! Ha esetleg majd a jövőben, elmegyek "dolgozni" és pár napig nem jövök, soha ne hívd a rendőrséget és ne szólj senkinek. Lehet, hogy ez furcsa, de gondolom érted miért.
-Persze. És Schuyler, holnap még áll az ebéd- mosolygott, majd elindult a szobája felé.
Én is felvánszorogtam a lépcsőn. Vettem egy szuper-gyors zuhanyt és hullafáradtan zuhantam a párnáim közé. Kinéztem az ablakomon, telihold volt, farkasvonyítás hallatszott. Úgy látszik, van aki őrizze az álmunkat. Ez az "elmondom Megan-nek az igazat"- dolog egészen jól alakult, legalábbis eddig még nem penderített ki a házból. Nyugodt voltam, nem is értettem miért, de jól esett. Holnap megismerem Megan munkatársait és körbe nézek a városban. Nyugis napnak ígérkezett és megint hatalmasat tévedtem.

3. fejezet - Váratlan látogatók

Kipakoltam a ruháimat, a könyveim rendezetten sorakoztak a polcon, a CD-k betűrendben az állványon. Körbenéztem és megdöbbenésemre egész otthonosnak hatott a hely. Felkaptam a fürdőszobába szánt cuccaimat és kivittem őket.
A fürdő nem volt túl nagy. Szemben volt egy ablak, bal oldalt a kád, virágmintás függönnyel, jobb oldalt a csap, mellette a szennyes-tartó, felette egy tükör és polc. Kipakoltam a hajápolókat, tusfürdőket, a fogkefémet. Megmostam az arcom hideg vízzel. Jól esett. Fogat mostam, arra a napra már semmit sem terveztem, csak egy kis filmezést, talán. 
A tükörbe néztem, a szemeim egész nyugodtam festettek, de a hajam katasztrofálisan nézett ki. Úgy látszik a párás levegő nem a legjobb a fürtjeim számára. Visszaindultam a szobámba.
Éppen a lépcső-lejáró mellett mentem el, amikor odalenn valaki kopogott az ajtón. Hallottam, ahogy Megan az ajtó felé indul. Gondoltam nem leszek bunkó, én is lemegyek, bemutatkozom bárki is az. A ajtó kinyílt.
 Egy férfi állt odakint, világos vászonnadrágban és sötét pólóban. Sötétbarna haja és szeme volt. Olyan 30 év körülinek tippeltem volna, ja és persze vámpír volt. Miközben kielemeztem, hogy néz ki a látogatónk, már lenn is voltam. 
Rideg tekintettel nézett rám, aztán Megan-re pillantott és megváltozott az arca. Boldogan nézett lakótársamra, vámpír létére élet sugárzott a szemeiből. Felhúztam az egyik szemöldököm, érdekes volt a szituáció. A férfi ellenségesen méregetett.
-Schuyler, ez itt Will, az én barátom-mondta Megan. Kínosan érezte magát. - Will, ő itt Schuyler, az új lakótársam- Will felém nyújtotta a kezét, én vártam egy kicsit a gesztus viszonzásával, érezze csak, hogy én nem látom itt szívesen.
-Helló Will- mondtam kimérten. Egy kicsit jobban megszorítottam a kezét, mint ahogy kellett volna, amit viszonzott is. de az arcom meg sem rezdült.
- Helló Schuyler- felelte. Semmi érzelem nem volt a hangjában.
-Mit szólnátok hozzá, ha leülnétek a nappaliban, én pedig hoznék valami frissítőt.- mondta Megan és ránk mosolygott. Meleg mosoly volt, de a helyzetet nem tudta feldobni.
Ügyes, mindenféleképpen beszélgetésre akar minket bírni. Elindultunk a nappaliba és leültünk, a lehető legtávolabb egymástól.
-Honnan költöztél ide?- tette fel Will az első, viszonylag semleges kérdést.
-New York-ból. És te mióta élsz itt?- szegeztem neki én is a kérést. Keresztbe tettem a lábaimat és érdeklődve fordultam felé. Olyan volt számomra az egész, mint egy játszma. Mint egy vadászat, amikor felmérem az ellenfelem.
-Itt éltem, amikor még, nos éltem. Azóta néha visszatértem, de nem akartam feltűnést kelteni. Most, hogy az emberek tudnak a létezésünkről, visszaköltöztem. Miért költöztél el New Yorkból, ide az isten háta mögé?- érdeklődött. 
-Mindig sokat költöztem és most is úgy éreztem, szükségem van egy kis változásra- válaszoltam készségesen.
-Kis változásra? Ez azért nem annyira kicsi-mondta gúnyosan.-Hány éves vagy?
-21. És te mióta is vagy vámpír?- vágtam rá. A kérdések egyre gyorsabban záporoztak és nekem át kellett gondolnom a fedősztorim. Nem mintha nem tudtam volna megállapítani, hogy mennyi idős. Amúgy is mi ez? Kihallgatás?A végén még azt is megkérdezte volna, mekkora cipőt hordok...
- 1845-ben változtattak át. Mivel foglalkozol?
- Eddig egy ügyvédi irodának dolgoztam -ez volt az alibim.- Most munkát fogok keresni, még nem tudom, mivel szeretnék foglalkozni.
- Fel adtál egy biztos munkát, mert változást akartál?- értetlenkedett.

- Így van ez, ha az ember megteheti- néztem a szemébe kihívóan.

-Miért utálod a vámpírokat?- hirtelen jött a kérdés, nem számítottam rá.
-Nem hiszem, hogy ezt egy vámpírral akarom megbeszélni-mondtam gúnyosan.
-Figyelj, őszinte leszek - rosszul kezdődött, - szeretem Megant és éppen ezért, megpróbáltalak lenyomozni. -kedves gesztus, ha úgy vesszük. Bár én nem bírnám, ha a fiúm lenyomozná az új ismerőseimet, - és nem találtam rólad semmit. Olyan mintha nem is léteznél, mindenhol csak foszlányokat találtam rólad. Egyenlőre csak egy nagyszájú, nagyképű, városi fruskának tűnsz, aki anyuci meg apuci elkényeztetett kislánya és soha nem volt gondja semmire. De ha egyszer, csak egy pillanatra is azt látom, hogy veszélyt jelentesz Megan-re, akkor nem kell már sokáig aggódnod amiatt, hogy mit vegyél fel holnap. Nem tudom, miért, de van benned valami, ami óvatosságra inti az összes érzékemet- fejezte be a mondandóját. Ekkor már mellettem ült és a fülembe suttogta, nem akarta, hogy Megan hallja. Eléggé váratlanul érintett ez  a fenyegetés, de nem rémített meg, annál már jóval többet átéltem, hogy megijeszthessen egy nem is túl idős vámpír. Ott abban a pillanatban végezhettem volna vele.
-Akkor most mondok én valamit vérszopókám- vettem elő a fenyegetős hangomat- Megan az egyetlen ebben a házban, akire nem jelentek veszélyt  -mondtam egy ördögi mosoly kíséretében. Imádtam, ahogy elkerekednek a szemei - És ha még egyszer megfenyegetsz, a saját életed lesz az, ami miatt aggódnod kell- fejeztem be én is a mondandóm. Felálltam és emelt fővel mentem ki a konyhába, hogy segítsek Megan-nek.
-Már viszem is!- mondta, amikor meglátott.
-Tudom, hogy csak azért húzod az időt, hogy beszélgessünk, de már megvolt, egész jól megismerkedtünk- mondtam mosolyogva.
- Ez tök jó- mondta egy hatalmas vigyor kíséretében.
-De ettől még nem kedveltem meg- feleltem komolyan.
Ekkor még egy kopogás hallattszódott. Láttam Megan arcán, ahogy meglepődik és mivel oldalt álltam, láttam ahogy a nappaliban Will összerezzen. Megan elindult, hogy kinyissa az ajtót, de Will rögtön ott termett mellette. Mi a fene folyik itt? És akkor megéreztem. 
Egy vámpír állt az ajtó másik oldalán, méghozzá egy elég erős vámpír, ismerős volt a rezgése, de nem tudtam honnan, általában csak egyszer találkozom eggyel, és hát, az adott vámpír nem szokott élve távozni. Kinyílt az ajtó, és Eric állt a küszöbön.
- Üdv, tündérke -köszönt Megan-nek, majd biccentett Will felé. Will mélyen fejet hajtott. Szóval Will az új vendégünk alattvalója, érdekes és hasznos információ volt.
- Szia Eric- köszönt Megan, kelletlenül, úgy látszódott nem voltak kifejezetten jóban.
-És kit köszönthetek a Fekete szépség személyében? Azt hiszem mi már találkoztunk...- nézett rám Eric. Will szeme rám villant, azt hitte Eric-nek dolgozom, de szólni nem szólt, félt Erictől.
-Sajnos...- mormoltam. - És a nevem Schuyler. Mondhatnám, hogy örülök a találkozásnak, de nem szokásom hazudni- mondtam mosolyogva. Will arcán egy mosoly futott át.
- Olyan csípős a nyelved, akár Megan-nek. Hogyan is keveredtél ide?
- Mostantól lakótársak vagyunk- felelte Megan.- Minek köszönhetem a látogatásodat, Eric?
- Willt kerestem, de mivel nem volt otthon, gondoltam a szerelménél lehet- mondta gúnyosan. Egyenlőre olyan volt, mint bármelyik eddigi áldozatom.
- Akkor mehetünk is, Eric, ne zavarjuk tovább a lányokat az ismerkedésben.
-Rendben. Jó éjt, lányok. Még találkozunk!- mondta sejtelmesen, reméltem nem úgy gondolta, hogy még ma este.
Kimentek az ajtón, én pedig a lakótársam felé fordultam.
-Mégis hogy gondoltad, hogy mindenféle jött-ment, vámpírt beengedsz a házadba? Nem gondolod, hogy ez egy kicsit felelőtlen, főleg Eric-kel? A csávó van vagy ezer éves!- kérdeztem tőle kiabálva.
- Tudom, hogy hülyének nézek ki, de egyikőjük sem bántana- mentegetőzött.
- Mondta Piroska, és felfalta a farkas- feleltem keresztbe tett kézzel.
- Mégis honnan ismered őket ilyen jól, azt hittem nem szívesen érintkezel velük.- mondta dühösen.Óriási, egy napja sem vagyok itt és veszekszünk. 
-Onnan, hogy én rájuk vadászom! Vámpírvadász vagyok- válaszoltam. Heves voltam és meggondolatlan. Megan döbbentem nézett rám. Fogalmam sem volt, hogyan mászhatnék ki a dologból.
-Tessék? Ugye csak képzeltem, amikor azt mondtad, hogy vámpírvadász vagy?- hüledezett.
-Ülj le és mindent elmondok, amit csak tudnod kell, rólam és magadról.
-Mindent tudok magamról.
-Persze...-mondtam gúnyosan. -Még sosem gondolkodtál azon, miért vagy gondolat olvasó? 
-Honnan tudod?- kérdezte elhaló hangon.
-Ülj le! -ismételtem.- És minden kérdésedre választ kapsz.