2. fejezet - Beköltöztem

A repülőn a hírek mentek. Már megint a vámpírokkal foglalkoztak, komolyan mondom, hogy lassan már a csapból is ez folyt. Nagyon idegesítő volt, főleg számomra, akit már születése óta ez vett körül. Mivel annyira siettem, minden egyes könyvemet a bőröndömbe tettem és a Stantől kapott aktát, nem kezdhettem el most olvasgatni, ugyanis a mellettem ülő kopasz férfi, minden egyes mozdulatomat figyelte, elég idegesítő volt a pasas.
Folyamatosan méregetett és elég feltűnően akadt meg a tekintete a dekoltázsomon, majd a rövidnadrágba bújtatott combjaimon.
-Nem hinném, hogy a félig halott zombiknak kellene feltételeket szabniuk!- mondta ordibálva Peter Crashburg, a Nap testvérisége egyház vezetője.  Ez volt az az egyház, amelyik a legellenségesebb volt a vámpírokkal. Ők is próbálkoztak a vadászattal, de szerintem mondanom sem kell, hogy azért mi sikeresebbek voltunk. Mindig is az a kertvárosi ficsúr kelt fel a vérszívók ellen és minden esti híradóban benne volt.
-Ugyanolyan emberek vagyunk, mint maguk, csak testileg vagyunk mások, nem pedig lelkileg - mondta Elizabeth Rainolds a vámpírok szóvivője.
-Az igazi emberek lelke nem bír együtt létezni azzal a temérdek gyilkolással, amiket a vámpírok elkövetnek- vágott a szőke nő szavába.
-Nem minden vámpír öl embert, ma már a legtöbben szintetikus vérrel táplálkoznak, és sokunk ezelőtt is csak némi vért vett ki az áldozatából-érvelt a nő, de látszódott rajta, hogy tudja, elvesztette a csatát, aznap este. Amúgy, mégis ki az aki ezt elhiszi??? Persze vannak tisztességes vámpírok, én magam is találkoztam már 2-vel. De ők voltak a ritkák, még ma is.
Nem is néztem tovább, csak azt értem el vele, hogy megint ott motoszkált  a vámpír szó a fejemben. A tündéknek nagyon jó oka van rá, amiért nem bíznak a vámpírokban. Ugyanis a tündevér a vámpíroknak hatalmas erőt ad, éppen ezért nagyon sok vámpír vadászik a tündékre.

 Így sem vagyunk túl sokan, elég bonyolult egy tündebaba összehozása, de ezt majd máskor. Szóval a létezésünkért küzdünk, sok tünde visszamenekült a világunkba, félt, amit én maximálisan megértettem.
A nő a hangszóróban figyelmeztette az utasokat, hogy leszállunk. Nemsokára kiléphetek Louisiana állam repteréről és elkezdhetem a feladatomat. Már "alig" várom...

Már besötétedett mire végre autóba ülhettem. A bérelt autóm minden túlzás nélkül nagyjából egy roncs volt. Bepötyögtem a GPS-be Megan címét és elindultam. Nagyjából 2 óra volt a legközelebbi nagyváros, Sheverport,  és 2,5 órára volt az úticélom.
Sheverport olyan volt, mint egy átlagos nagyváros, volt egy rakás szupermarket, egy pláza, éttermek és bárok. Ezek közül 2 ragadta meg a figyelmemet. Az egyik aWonderland nevezetű bár, amit a tünde barátaim üzemeltettek, akiket már ezer éve nem láttam.

 A másik aSzemfogadó volt. Ha a nevéből nem elég nyilvánvaló, akkor elárulom, hogy ez egy vámpírbár. Nem akartam halálra unni magam az álmos kisvárosban, ahol a védencem élt, így jól megjegyeztem, hova is lehet jönni vadászni.

Végre felbukkant a McDonald's felirat. Begördültem a parkolóba, fogtam a táskám és már benn is voltam.  Szerencsémre soha sem kellett figyelnem az alakomra, így mindig hatalmas mennyiségű kaját tudtam betermelni. A szokásos BigMac, sültkrumpli és Cola kíséretében leültem egy viszonylag eldugott helyre. Bekapcsoltam a telefonomat, két sms fogadott. Az egyik egy régi ismerősől:

Szia Sky!
Hallom a közelünkben fogsz lakni, ha kipakoltál és berendezkedtél, hívj fel és megmutatjuk a környéket.
Roshon.
Ó, igen az én drága Roshonom. Mindig is a fiúkkal értettem jobban szót, ő volt a legjobb barátom. Ő is az egyike volt azoknak, akik a Wonderlandet üzemeltették. Már alig vártam, hogy találkozhassak vele.
A másik az új lakótársamtól Megan-től jött:

Szia!
Írnál egy üzenetet, hogy kb. mikor érsz ide? Úgy készülök :)
Megan

Megírtam neki, hogy max egy óra és ott vagyok. Ha már be volt kapcsolva a telefonom, megnéztem annak a bizonyos vámpírbárnak a weboldalát. A tulajdonosa egy bizonyos Eric Northman nevű férfi volt. A kép egy kicsit homályos volt, valószínűleg a vánszorgó wifi miatt. 

Csak a szőke haját és a széles vállát tudtam kivenni. A társtulajdonos nő fényképe tiszta volt. Hullámos, szőke haj, telt ajkak, kék szemek. A neve Pam volt. Csinos nő volt, azt meg kellett hagyni. Amolyan szupermodell típus.
Éppen azon gondolkodtam, hogy vajon mennyi idősek lehetnek, amikor a kinti fülledt levegő megcsapott, valaki biztos távozott gondoltam. Nem sokan voltunk amúgy sem. De pár pillanat múlva tudatosult is bennem, hogy nem ember nyitotta ki az ajtót.

 Felnéztem, két vámpír lépett be, az egyikőjük már nagyon idős volt, olyan 1000 év körüli, a másik körülbelül 200 éve lehetett halott. Ezt onnan tudtam, hogy minden egyes természetfeletti lénynek volt egyfajta rezgése és ezeket meg lehetett különböztetni. A vámpíroknál a rezgés erőssége alapján meg lehetett állapítani, hogy milyen idős is volt.
Az egyikőjük nő volt, akit rögtön felismertem, az előttem lévő képből, ő volt a fiatalabb. Tehát a férfi volt Eric. Több, mint 2 méter magas volt. Jégkék szemek, amikből valamiféle vadság sugárzott, pont mint a prédára vadászó ragadozó, szőke haj, markáns áll. Az biztos, hogy volt egyfajta karizmája.
A nő, Pam, még nőiesebb volt, mint a képen. Telt idomok, igazi homokóra alkat, de tartott Erictől, lehet, hogy a szőke vámpír gyermeke volt, vagyis ő teremtette. Izgalmas dolog volt ez a kapcsolat két vámpír között. A gyermek a teremtője minden egyes parancsát követte, de általában kölcsönös tisztelet állt fenn a két fél között. 

Mindketten villogó szemekkel mérték fel, hogy kik ülnek benn. A nem New York méretű városokban szokás volt, hogy a környező bárokat, éttermeket körbejárták a vámpírok nyitás előtt és a saját helyükre csalogatták őket. Ezt általában nem a tulajdonos csinálta, az az eset egy kivétel volt.
-Ha valaki unja azt, hogy a saját szervezetét mérgezze ezzel a szeméttel, amit itt ételnek neveznek, az velünk tarthatna a Szemfogadóba, ahol ma este haláli lesz a buli...- mondta Eric sokatmondó mosollyal. Az a néhány fiatal, aki benn ült suttogni kezdett. Nem tudták, hogy a vámpírok minden egyes izgatott szavukat hallják.
-Elmés...-mormogtam. Persze tudtam, hogy azt is hallani fogja. Rám villant a tekintete. Nem szoktam megijedni, főleg nem a vámpíroktól, de azért meglepődtem, mert a tekintete foglyul ejtette az enyémet. Pár másodpercig egymásra meredtünk, de kényszerítettem magam arra, hogy megmozduljak, szóval inkább a telefonomra koncentráltam. Kétségbeesetten böködtem az érintőképernyőt. Nem voltam felkészülve egy ezer éves vámpírra. Ő még nekem is nagy falat lett volna.
-A csípős nyelvű hölgy a sarokban is csatlakozhatna- mondta olyan hangnemben, mintha kényszeríteni akarna, ha szemébe néztem volna, megpróbált volna elbájolni.
- Köszönöm nem, már más programom van- megpróbáltam annyi gyűlöletet sűríteni a hangomba, amennyi csak a helyzetben megengedhető volt. Majd felálltam és elindultam az ajtó felé. Ebben csak az volt a bökkenő, hogy a távozáshoz el kellett mennem mellettük. Céltudatosan a kijáratot néztem, de egy jéghideg kéz ragadta meg a csuklóm. Eric maga felé fordított, így kénytelen voltam újra a szemébe nézni.
-Ma eljössz velem a Szemfogadóba- mondta. A hangja mély volt és csábító. Meg akart bájolni, jellemző. Egy emberel ment is volna neki, de én nem voltam ember.
-Nincs az a pénz!-köptem a szavakat. Kirántottam a kezem a tenyeréből és rohantam az autóig. Harmadszorra bele is találtam a kulcslyukba és teljes gázzal hajtottam ki a parkolóból. Mégis miért volt rám ilyen hatással? Miért nem tudtam egyetlen, hozzám illő csípős választ sem összehozni? Mégis mi a fene ütött belém? Fogalmazódtak meg a kérdések a fejemben.
Csipogni kezdett a GPS. Le kellett volna kanyarodnom. Teljesen lefoglalt az, hogy a bénaságomon méltatlankodtam. Megfordultam a kocsival és egy hepehupás erdei útra kanyarodtam be. Az út végén egy nagy fehér ház állt. Emeletes volt, az ablakkeretek kékeszöld színűek voltak, és elől egy kis veranda állt, hintaággyal, asztallal és székekkel. A kis előkertben napozóágyak.

 Tipikus vidéki otthon volt, igaz az erdő közepén állt, de az erdő, még a sötét ellenére is, nem ijesztő volt, hanem biztonságot nyújtó, védelmező. A ház körül amúgy csak úgy vibrált a természetfeletti energia. Vérfarkasok, vámpírok, váltók, nem is rossz.
Felhurcibáltam a bőröndjeimet az ajtóhoz és bekopogtam.
-Szia, Megan vagyok. Te pedig Schuyler lehetsz - fogadott hatalmas mosollyal egy szőke lány. Haja a válla alá ért pár centivel. Tengerkék szemei voltak. Az alakja átlagos volt, fél fejjel volt alacsonyabb, mint én, de én nem voltam túl alacsony. Kedvesnek nézett ki.
-Szia Megan, örvendek! A nevem Schuler- válaszoltam mosolyogva. Szegény eléggé feszélyezettnek és idegesnek tűnt, nem értettem miért.
-Gyere csak be!- mondta és félreállt az ajtóból.
Beléptem. Bal oldalt a konyha volt. Halványsárga konyhabútor és egy nagy, sötét fából készült asztal, gondolom ebédlőnek is ezt a helységet használták. Velem szemben lépcső állt, az emeletre vezetett. Mellette egy kis folyosó, egy szobával és fürdővel, legalábbis a hirdetésben ez állt. Jobb oldalon a nappali volt. Díványokkal, könyvespolcokkal egy Tv-vel és a sarokba állított, régi számítógéppel.
-Fenn lesz a szobád, gyere segítek felvinni a cuccaidat-mondta, újdonsült lakótársam.
-Remélem nem baj, hogy utolsó pillanatban jelentkeztem be- szólaltam meg. Megan társbérlőt keresett és utolsó pillanatban csapott le Stan a helyre, legalábbis nekem azt mondta.
-Nem dehogyis. Pont szabadságon voltam- válaszolta. Felértünk az emeletre. Bal oldalt volt kettő ajtó és jobb oldalt egy. Szemben egy könyvespolc és egy fotel.
- Bal oldalt van egy üres szoba, mellette pedig a fürdő, ami csak a tiéd. Jobb oldalt a szobád. Én lenn alszok- szólt a rövid útmutatás.
- Nagyon köszönöm- feleltem és tényleg hálás voltam. Egész szimpatikus volt a csaj.
- Hagylak is berendezkedni- mondta. Ekkor már a szobámban voltunk. Ami meglepően hasonlított a New York-i szobámra. Bal oldalon indult a szekrénysor, ami tört fehérre festett fából készült. Mellette volt a gardróbba vezető ajtó és amellett egy ablak. Szemben egy hatalmas, baldachinos franciaágy és még balra egy apró komód. A falak halván rózsaszínek voltak, úgy gondoltam, hogy az lehetett Megan gyerekszobája.
-Igen ez volt, nem én választottam a színt-mondta majd a szájára is csapott. Úristen én mekkora idióta vagyok! A csaj gondolatolvasó és ezért volt zavart, nem akarta, hogy megtudjam. Úgy csináltam, mintha meg se hallottam volna.
-Ömm...azt a virágot valószínű ki fogom nyírni, szóval ha még életben karod tartani, gyorsan találsz neki más helyet-mondtam mosolyogva és rámutattam az idegen növényre a komódon.
-Holnap majd kitalálok valamit. És ömmm... Hogyan viszonyulsz a vámpírokhoz?-kérdezte. Tudni akarta, mit fogok szólni a vámpír barátjához.
-Ez számomra egy eléggé kényes téma. Megtűröm őket, de nem szívesen- így tudtam a legfinomabban megfogalmazni  a véleményem.
-Aha, akkor most már tényleg hagylak. Amúgy egy bárban dolgozom, holnap beugorhatnál- mondta mosolyogva, majd behajtotta az ajtót.
Abban a pillanatban, ahogy eszembe jutott a "képessége", lezártam az elmém. El tudta képzelni, milyen kényelmetlen lehet, ha valaki folyton hallja, mit gondolnak róla mások.
Látszódott, hogy egy kicsit meglepődik, de nem volt számára újdonság. Szegény lány, nem elég, hogy a saját gondjaival meg kellet birkóznia, még mások gondjai is ott nyüzsögtek a fejében folyton. Megérdemli, hogy megtudja, miért kellett ezzel megbirkóznia, el fogom neki mondani, micsoda is valójában. 

Leültem a puha ágyra. Egy papírcetli feküdt mellettem. Felemeltem. Cikornyás kézírás díszítette, amit azonnal felismertem. Stan írt úgy:

Az otthonosság kedvéért itt a meglepetésed, a régi szobád másolata. Gondolom már rájöttél, hogy nem tegnap találtam ki számodra ezt a feladatot.
Sok szerencsét!
Stan

Elmosolyodtam és az éjjeliszekrényem fiókjába tettem a rövid levelet. 

Elkezdtem kipakolni. Nyugodt estére számítottam. Zenehallgatással, pakolászással, majd egy frissítő zuhannyal, de hatalmasat tévedtem.