12.fejezet - Azok a borzalmas álmok

Hirtelen egy hatalmas bálteremben találtam magam. Magas falak, az egyik oldalon hatalmas ablakok, gyönyörű bársonyfüggönyökkel. Téglalap alakú helység volt, két végén sötét fából készült, kétszárnyas ajtók. A terem tele volt gyönyörű báli ruhás emberekkel, akik kecsesen keringtek a terem közepén a táncpartnerükkel. 

Mindannyian álarcot viseltek. Jobbra néztem és egy hatalmas tükör állt előttem. Arany keretes, díszes tükör volt. Végignéztem magamon. Éj fekete hajam kusza kontyban volt a fejem tetejére tornyozva. Benne csillogó ezüst kövek, melyek úgy festettek, mint égen a csillagok. Szemeimet álarc takarta, ami királykék volt. Szemeim ívét ezüst kövek követték. Nyakamban csodálatos nyaklánc, ezüst foglalatos kék kövek. A ruhám is királykék volt, sokat sejtető abroncsos szoknya, és feszes felső rész, a már említett kis ezüst kövekkel. 

Kesztyű volt a kezemen és amikor egy mély levegőt akartam venni, csak akkor érzékeltem, hogy kényelmetlen és felesleges fűzőt is viseltem. Hiányoltam a mai világból a kiöltözést, a bálokat, a tartást, ami akkor meg volt az emberek javában. 

Sokszor cseppentem ilyen álomba, ez a tündék reinkarnációjának egyik mellékhatása volt, a régi életeim egyes momentumait láttam. Most is azt tettem, amit mindig ilyenkor, elengedtem magam, hogy az események sodorjanak magukkal. A lábam elindult a terem szélén összegyűlt kisebb csoport felé és bájos mosoly terült el az arcomon. A társaságot már ismertem. Ott volt Roshon, Clare és Angela. 

Nagyon jó barátaim voltak, mindig. Ők is tündék voltak és hárman teljesen mások voltak, de mindig mellettem álltak és segítettek nekem. Szívből jövő mosolyt küldtem feléjük. Ott volt még Damon is. Ahogy érzékeltem éppen nem voltunk jóban, szóval egy gyilkos pillantást kapott csak. Két ember állt még ott. 

A magas, szőke férfit rögtön felismertem. Eric volt az. Elgondolkodva néztem rá és próbáltam kitalálni, hogy milyen korban is lehetek. A ruhák alapján valamikor a 19. század Európájában lehettünk. Eric mellett egy vékony, szőke, törékenynek tűnő nő állt. Rózsaszín ruhát viselt. Tekintete, megjelenésével ellentétben veszedelmes volt. A csalódottságtól a vérszomjasságon keresztül minden volt benne. Ember volt és ahogy az arcát fürkésztem, felismertem. 

Pam volt az, tehát a kort eltaláltam és Angliában voltunk. Eric felém nyújtotta a kezét, felkért egy táncra, én pedig örömmel fogadtam el, azért is mert féltékennyé akartam tenni Damon-t és azért is, mert aznap este, Eric volt a célpontom. Könnyedén forogtunk a táncparketten. A vámpíroknak kitűnő volt a memóriája, Eric miért nem emlékezett rám? Vagy nem is jutott eszébe, hogy összekösse a két nőt. Kimelegedtem a tánc közben, az akkori énem épp Damon-ön törte a fejét, én folyton Ericen gondolkodtam. 

A táncnak vége szakadt, visszatértünk a társasághoz és Eric Pammel együtt távozott. Ilyenkor birtokomban volt az akkori énem minden tudásának, tehát tudtam, hogy a tető felé indultak. Utánuk indultam és a szemem sarkából láttam, ahogy Damon utánam indul. 

Akkor nem foglalkoztam vele, rosszul tettem, ugyanis már emlékeztem, hogyan is végződött az az este. Felértem a tetőre, de nem volt ott senki. London csodálatos panorámája tárult elém, a gázlámpák pislákoló fényével, ahogy azok a Temzére vetődnek. Hallottam, ahogy léptek közelednek felém. Karót rántottam és megfordultam, de egy erős kéz meg is ragadta a csuklóm. Damon állt mögöttem. Levette az álarcát és kárörvendően nézett rám, miközben erősen szorította a csuklómat.
-Gondolom te is tudod mi fog most történni, drága- mondta gonosz vigyorral a képén.
-Most jön az, hogy leszúrlak a másik a karómmal-mondtam negédesen.
-Milyen másikkal?-kérdezte ijedten.
-Ezzel!- mondtam és azzal lendülettel közelített a másik kezemben lévő fegyverem a mellkasa felé. De azt a kezemet egy másik ragadta meg és az nem Damonhöz tartozott. Hátrafordultam és Eric állt mögöttem. Véres volt a szája széle és akkor megéreztem a levegőben. Már nem csak egy vámpír tartózkodott a tetőn. Egy másik is felém közelített és az Pam volt. Ez volt az az éjszaka, amikor Pam átváltozott. 

Minden erőmmel a karjaimat akartam mozdítani. Kitéptem a jobb karomat Damon kezéből és a bal kezemet kicsavarva Ericet akartam ledöfni, de ő erősebbnek bizonyult. Mindkét kezemet lefogta, a hátam mögé csavarta és a szorításától elejtettem a karókat. Damon felvette őket.
-Hát úgy érzem itt a vége szerelmem. Majd egy következő életben találkozunk- mondta. Magasba emelte a karját és a gyomromba szúrt. Először nem éreztem fájdalmat, csak valami meleg folyadékot, ahogy megindul lefelé a hasamon. Hirtelen jött a fájdalom és felordítottam. Eric elengedett és a földre estem, az álarc leesett az arcomról. Egy könnycsepp gördült le az arcomon  és éreztem, ahogy a vér kezd felbugyogni a torkomon.
-Meg ne próbáld vámpír!-halottam Damon hangját.- Nem ihatsz a véréből, tűnj innen vagy te is meghalsz ma este! És velem nem fogsz tudni ilyen könnyedén elbánni!
Láttam, ahogy Eric elfordul és elindul a bálterembe vezető ajtóhoz, majd ráparancsol Pamre, hogy tartson vele. Damon felém hajolt és ezt mondta:
-Várom, hogy legközelebb találkozzunk.- És ő is elindult lefelé.
A világ kezdett elsötétülni, egyre nehezebben vettem levegőt, de a sebem már nem fájt. Pár pillanatnak érzékeltem csak azt az időt, ami alatt kileheltem a lelkem.
Sikítva ébredtem fel. Miért kellett ezt látnom? Miért kellett ezt megint átélnem? Mit ajánlott Damon Ericnek, hogy ezt tegye akkor? Vagy akkor ilyen kegyetlen volt és csak élvezte, hogy ölhet? Vajon most is Damon szolgálatában áll? Most is lefog majd és végignézi, ahogy az a  szemét megöl?
Tudtam, hogy minden perccel közelebb kerülök az ismételt halálomhoz, amit Damon idéz elő, de abban az életemben nem tudtam elképzelni... 

Ránéztem az órámra, este nyolc órát mutatott. Elég sokat aludtam, de így is végtelenül fáradt voltam. Levánszorogtam a lépcsőn, majd be a konyhába, ahol lefőzve várt a kávé. Istenem Megan egyre jobban ismer. Kortyolgatni kezdtem és a hasam figyelmeztető korgása után a hűtőhöz indultam, amin egy újabb üzenet várt lakótársamtól:

Szia!
Elvállaltam az esti műszakot a bárban, csak hajnalban jövök. Csináltam neked reggelit!       Holnap magyarázatot követelek!!! Remélem jót aludtál :)
Ja és a Nap 9-kor nyugszik!!!
Megan

Tehát egy órám van addig, hogy egy mindenféleképpen kényelmetlen beszélgetést kezdjek Erickel. Kinyitottam a hűtőt és Isten áldja Megant egy nagy tányér palacsinta látványa fogadott. Kivettem és asztalhoz ültem egy üveg mogyoróvaj társaságában.
-Hogy te mennyivel jobb vagy, mint a pasik...-beszéltem hangosan az üveghez, teli szájjal.
Ezután felmentem a fürdőbe, megfürödtem, megcsináltam a hajam, feldobtam egy kis sminket és egész végig énekeltem, figyelemelterelő gyanánt. Felöltöztem.A melegre való tekintettel egy kék tüdőszoknyát vettem, egy barna ujjatlannal, egy aranyos nyári csizmával. 

Megszokásból aggattam magamra a fegyvereimet. Megnéztem a postát és egy levél volt kirakva a kis asztalra, amit nekem címeztek. Szálkás betűk, elegánsak, rögtön felismertem, a nagyapám kézírása volt. Kibontottam a borítékot és falni kezdtem a sorokat.

Drága Schuyler!
Egy hét múlva ünnepeled 22. születésnapodat és arra gondoltam, meglátogatnálak ezen alkalomból új lakhelyeden. Nagyon hiányzol már és remélem semmi bajod nem esett azóta, hogy utoljára láttalak. Kíváncsi vagyok a tünde származású lakótársadra is, remélem örömmel fogad majd az otthonában, ugyanis hírekkel szolgálhatok majd a felmenőiről.
Hallottam a tegnapi kis kalandodról, beszélnünk kell majd róla!
Ezerszer ölel nagyapádOromis

Jövő héten meglátogat hát a nagyapám. Elképesztő volt, hiszen már évek óta nem láttam. Borzalmasan hiányzott és már akkor izgatott voltam. Nem szerettem a születésnapjaimat, de így megérte várni.
Volt még fél órám napnyugtáig, szóval küldtem egy kör sms-t tünde barátaimnak, bekapcsoltam a laptopom és máris webkamerás kapcsolatban voltunk. Ott volt Roshon, a hűséges fiú barátom, aki földidomár volt, kreol bőrű és olyan hihetetlenül barna szemei voltak, hogy a nők rögtön olvadoztak, amint rájuk pillantott. 

Ott volt legfőbb bizalmasom Angela. Ő vízidomár volt és remek bájitalkeverő, gyógyító. Középhosszú barna haja és kék szeme volt. Ő is szép volt, de sosem használta ki. Végtelenül szerény volt és szarkazmus volt a kedvenc eszköze a beszélgetések közben. 

És persze Clare is ott volt. Égővörös hajával, olyan szín volt ez, ami embereknél természetesen sosem fordult elő és még köztünk, tündék közt is ritkaság volt. Levegőidomár volt, amiért csodáltam, mert nekem az sosem ment. Imádott nevetni és egyetlen rossz tulajdonsága az volt, hogy szőke volt az élethez, de tényleg borzalmasan naiv volt.

-Sziasztok! El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire hiányoztok!-kezdtem a beszélgetést.
-Ehhez képest nem nagyon kerestél minket, mióta a közelbe költöztél...-jegyezte meg Angela.
-Adódott egy kis incidens a Nap testvériségével. Sajnálom!-szégyelltem magam, bár nem az én hibám volt.
-Nyugi, Angela csak viccelt, Stan mindent elmondott- mondta mosolyogva Roshon.-Ma csütörtök van, holnap este mindenféleképpen el kell jönnöd a klubba!-Imádtam, hogy Roshon mindig csak a jövőre tekintett, sosem nézett vissza.
-Rendben, már alig várom-mondtam mosolyogva.- De várjatok! Ha Stan szólt nektek, hogy hol vagyok, vagyis tudta, hogy mi van velem, akkor miért nem küldött senkit utánam?- Dühös voltam, a főnököm nagyjából hagyott ott megrohadni.
-Miért veszélyben voltál?-kérdezte Clare.
-Nem, csak játszásiból néz ki úgy, mint a mosott szar- mondta Angela.
-Hmm, köszi Angela, ez igazán kedves volt, tudod most hoztam magam rendbe-válaszoltam mosolyogva. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan. Az órámra néztem ismét, már csak 5 percem volt.-Srácok most mennem kell, holnap este nyitásra ott vagyok!
-Ígéred?-kérdezték egyszerre.Mintha nem lettem volna megbízható.
-Persze!-mondtam, majd kikapcsoltam a gépet, lementem a földszintre és azon gondolkodtam, hogy hol várjam Ericet. Vajon itt a lépcsőnél vagy a nappaliban, esetleg a szobámban?

 Nem akartam, hogy akár egy fikarcnyi esélye is legyen a szökésre, szóval az ajtó előtt vártam, hogy most még békésen alvó vámpír felébredjen. Mindenre fel voltam készülve, nagyjából. Erősnek akartam mutatkozni, törhetetlennek és nagyon reméltem, hogy ez sikerülni is fog. 

Szembesíteni akartam az álmommal, az álmommal amelyben megölt. Nem mintha magyarázattal tartozott volna azok után, hogy hazudtam neki, de ha Damon szolgálatában állt, akkor tudnom kellett és fel kellett készülnöm mindenre.

11. fejezet - "Üdvözülés!"

Ott ültem és legalább tízszer lejátszottam az agyamban azt, amit elterveztem. Kidolgoztam a részleteket és próbáltam B tervet is alkotni, de az sajnos nem jött össze.
 Kinyílt az ajtó és a két, már általam ismert őr lépett be rajta. A szokásos módon megbilincseltek és kivezettek az ajtón. Ahogy róttuk a folyosókat a hasam akaratlanul is megkordult és a szemem előtt ott lebegett egy jó nagy tányér palacsinta. Elképesztő, hogy akkor is a kajára gondoltam.
Az épületnek olyan részére értünk, ahol addig még nem jártam. Semmi jelölés, hogy merre lehet a kijárat, kezdtem kétségbe esni, hogy fogom megtalálni a kijáratot? De aztán hatalmas szerencsémre láttam egy táblát, ami a kijárat felé mutatott. Fellélegeztem és próbáltam megjegyezni az utat. Egy hatalmas füves rétre érkeztünk, valószínűleg az épület mögött voltunk. 
Ahogy hátranéztem, egy templomot láttam, amihez különböző méretű épületeket toldottak hozzá, de a hatalmas torony szép volt, ahogy hamarosan felkelő Nap hátulról világította meg. Előre néztem és egy kis pódiumot láttam, amin egy 2,5 m magas pózna állt. 
Eric már hozzá volt láncolva és szörnyű volt látni, ahogy az ezüst könyörtelenül égeti a bőrét, de az arcán egyetlen érzelem sem látszódott és ha nem ismertem volna meg jobban az elmúlt napokban, én sem vettem volna észre mennyire szenved. 
Óráknak tűnt az a pár perc, amíg odavezettek a póznákhoz, ahogy Eric tekintete végig az enyémbe fúródott. Valószínűleg rossz volt a lelkiismeretem, mert nem tudtam, hogy szemrehányóan néz-e rám, mert rájött, hogy mi vagyok vagy csak aggódik értem. Gyorsan elhessegettem minden gondolatot, mert száz százalékos koncentrációra volt szükségem.
 Hál' Istennek, csak a karjaimat láncolták össze úgy, hogy Eric és a napfény között álljak. Elég kényelmetlen helyzet volt, nemcsak azért, mert a kezeim teljesen ki voltak csavarodva, hanem azért is, Eric leheletét a nyakamon éreztem. Kelet felé néztem, a Nap lassan emelkedett és ha nem a halálomhoz hozott volna közelebb minden egyes megtett millimétere, akkor még szép is lett volna. Ekkor Peter Crashburg lépett a színpadra.
-Eljött hát a nap hölgyeim és uraim, amikor egy vámpírt láthatunk, ahogy a neki megfelelő büntetést nyeri el- megdöbbenve láttam, hogy a nézők soraiban nemcsak férfiak, de nők és még pár gyerek is állt. Persze nem kisgyerekek, olyan 13 év körüliek lehettek, de akkor sem tartottam szülőnek azt a szülőt, aki ilyen helyre hozza gyermekét.-És hogy példát állítsunk, egy lelkes vámpiristát is vele égetünk, ezen a napfényes reggelen.- Legszívesebben kitekertem volna a nyakát, annak a félőrültnek.- Remélem önök is az esemény szentségét fogják látni és a ma délelőtti misén is részt fognak venni!- Undorodtam Peter Crashburg-től és nem is értettem, miért van úgy oda a miséjével, amikor nem is volt hivatalos pap, hiszen a katolikus egyház kizárta őt a túl radikális módszerei miatt. A férfi az órájára nézett és hagosan számolt vissza 30-tól miközben lement a színpadról. A nézők is vele számoltak.
-Sajnálom, hogy miattam kell meghalnod Schuyler- suttogta Eric a fülembe.
-Nem fogunk ma meghalni, de bíznod kell bennem és azt kell tenned, amit mondok- súgtam vissza és egy rövid imát rebegtem.
-Ezt, hogy érted?
-Csak tedd, amit mondok-mondtam már normál hangon.
-5, 4, 3, 2, 1, Üdvözülés!-kiáltotta a tömeg és a Nap végszóra bukkant ki a templom mögötti domb árnyékából. Nekem ez volt a végszóm. Minden erőmet kifejtettem, hogy a meggyengített láncot el tudjam szakítani. Eric nem vett levegőt és amikor nem égette meg a Nap, teljesen el volt képedve.
 Bármilyen hihetetlen, mosolyognom kellett ezen. Feszegettem a láncot és éreztem, ahogy elvágja a csuklómon a bőrt, hallottam, ahogy egyre jobban nyílnak ki a láncszemek, az emberek a színpad előtt, pedig várták, hogy lángra kapjunk és pár perc után zúgolódás támadt. 
Eric rájött mit akarok és segített nekifeszülni a láncnak, ő is feszegette velem együtt. A fájdalom kezdett elviselhetetlenné válni, de elpattant a leggyengébb láncszem és én szabad voltam.
 Hatalmas zavar támadt, de szerencsére nem reagáltak gyorsan. Megkerültem a póznát és elkezdtem Eric láncával vesződni. Lakattal volt összeerősítve. Tüzet gyújtottam az ujjam hegyén és élveztem, hogy korlát nélkül használhatom az erőmet, elvágtam a lakatot és elindultam Eric körül, hogy letekerjem a láncot. Mennyivel könnyebb lett volna, ha a vámpír bőrébe nem égett volna bele a lánc és csak leesett volna róla. Háttal álltam a zúgolódó tömegnek, amikor Eric rám kiáltott:
-Mögötted!
Megpördültem és észrevettem, hogy 4 ember közeledik felém. Négy ember, az öt seggfejből, abból az ötből, akik elvitték Ericet a cellánkból. 
-Akkor kezdjük- mondtam és belelendültem. Elindultam a hozzám legközelebb álló emberhez, gyomorszájon rúgtam, eltörtem az orrát, kigáncsoltam és egy tőrrel rögzítettem a színpadhoz. Villámgyorsan pördültem meg és meglepődtem, amikor közvetlen mögöttem állt egy kigyúrt kopasz, gyorsan kellett cselekednem, megrúgtam az érzékeny pontján és amíg görnyedve-könnyezve próbálta magát összeszedni a könyökömmel rávágtam a gerincére, hasra esett, egy jól irányzott rúgással pedig legurítottam a színpadról.
 A harmadik célpontom ökle elől sikerült elhajolnom, de elvesztettem az egyensúlyom és hanyatt estem. Felém hajolt, én páros lábbal rúgtam arcba, majd hasba, kicsusszantam a lábai között a negyedik ember nagy sebességgel futott felém, egy helyben maradtam és az utolsó pillanatban léptem egyet jobbra, így mindketten lebucskáztak a színpad oldalsó lépcsőjén. Visszarohantam Erichez és csavartam le a láncot, már a fele lent volt, amikor újabb emberek közeledtek felém.
 Túl közel voltak, így azt kellett tennem, amit nagyon nem akartam, egyiküknek tőrt hajítottam a combjába és egy másiknak a karjába. Ők nem közeledtek tovább, inkább lerohantak a pódiumról. Gyorsan futtattam végig a tekintetem a tömegen, a nők és a gyerekek, már a bejáratnál voltak.
-Schuyler vigyázz!- kiáltotta Eric és amikor megfordultam Peter Crashburg-gel néztem farkasszemet. Élveztem, amikor bevihettem neki egy balost, beletérdelhettem a gyomrába és megragadhattam a szépen, de feleslegesen, hátrafésült haját, hogy a színpad padlójába verhessem. De nem számítottam rá, hogy ő meg ki fog gáncsolni és a földre fogok kerülni. Két másik ember rögtön ott termett és lefogta a kezeim és a lábaim. Peter felém hajolt, az én egyik tőrömet tartotta a kezében. 
Ha ez kell akkor ez kell-gondoltam. Nem szerettem az erőmet harc közben használni, igazságtalannak tartottam, de a túlélésről volt szó. Felforrósítottam a kezeim, amit szitkozódva engedett el egy igen jóképű fiatal, az egyik hajtűért nyúltam a hajamba és Peter vállába fúrtam. Ordítva ugrott fel, a lábaimat tartó, már idősödő ember nem figyelt, állon rúgtam és ahogy felé tornyosultam, már szaladt is lefelé, a megégetett kezű fiatalember úgy nézett rám, mintha egy szörnyszülött lettem volna. 
-Fogják el! Gyerünk mire várnak?!- kiabálta Peter habzó szájjal, de az emberei nem akarták az életüket kockáztatni, persze volt pár fanatikus, de a legtöbben a bejárat felé indultak. Visszanéztem Ericre, aki addigra lecsavarta magáról a láncot, büszke voltam, nem sok vámpír képes ilyesmire. Odajött mellém és furcsán nézett rám, nem hitte el, hogy a pusztítást én vittem végbe.
-Mi a fene vagy te?- már tudtam, hogy nem magyarázhatom ki magam, de nem a válsz bukott ki belőlem.
-Ki kell jutnunk, erősítést fognak hozni, ezúttal fegyverekkel!- Sajnos nem tévedtem, hat ember állt meg körülbelül tíz méterre tőlünk, íjakkal. Egyszerre engedték útjukra a nyilakat és minket céloztak. 
-Oké, ennyi volt a finomkodásból- mondtam hangosan. Bár mind a négy elemet képes voltam irányítani, van amelyik nem ment olyan jól, mint például a levegő idomítása. Vettem egy nagy levegőt, éreztem, ahogy a szellő belekap a hajamba, felemeltem a kezeim két irányba, jobbra és balra lendítettem őket, a nyilak pedig követték a kezem útját
.-Menjünk már!- mondtam Ericnek. Felkapott a hátára, mint a kisgyerekeket az apukája és a bejárat felé rohant velem. Az íjászok nem akartak ismét célozni, hiába ordibált Peter. Végig adtam az instrukciókat, hogy merre kell menni. Az egész épületben két emberrel találkoztunk és mind a kettőnél pisztoly volt, így a maradék két tőrömet is elhasználtam. Kiértünk a parkolóba és ott állt az én drága autóm. Megan állt mellette farmerban és fehér felsőben. Lemásztam Eric hátáról, odarohantam Megan-höz és átöleltem.
-Menjünk, a nyomunkban vannak!- mondtam és a vezető oldalra indultam.
-Így akarsz vezetni?- kérdezte Megan.
-Hogy?- nem értettem, de aztán végignéztem magamon, "enyhén" véres voltam, szerencsére a legtöbb nem az enyém volt és a csuklómon lévő vágások is kezdetek behegedni. Hál' Isten, hogy gyorsan gyógyulok. 
-Jó mindegy, vezess nyugodtan, gondolom, majd otthon kapok magyarázatot mindenre.
-Pontosan. Eric gyere már!- kiáltottam a vámpírnak, aki elképedten meredt a napfénybe tartott kezeire. Odaért a kocsihoz és beült a hátsó ülésre.
- Azt hittem nem fog hátra ülni, de nekem így is jó- jegyezte meg Megan. Beindítottam a kocsim és jóval a sebességhatár felett jártam, már akkor, amikor kikanyarodtunk a parkolóból. Megan egy szót sem szólt hazáig, én pedig nem akartam beszélgetni. Begördültünk a házhoz, leállítottam a kocsim és kipattantam, majd kinyitottam Eric ajtaját. Már nem sokáig hatott a vérem és nem akartam most elveszíteni őt, hogy végre kiszabadultunk. Megan odaállt mellém és várakozóan nézett rám. 
-Miért nem égeti a nap?- meglátta a tekintetem.- Ugye nem? Mond hogy nem? Kiselőadást tartasz nekem a vámpírokról, meg hogy milyen veszélyesek ránk és te adsz neki, te adsz Ericnek a véredből?-Dühös volt, nagyon.
-Ezt ne most beszéljük meg- mondom nyugodtan.- Inkább hozz ki pokrócokat, ha esetleg nem tudom idő előtt berángatni.- Ezalatt Eric kiszállt az autóból és teljes testével állt a Napon. 
-Ez hihetetlen- suttogta.
-Eric gyere be!- mondtam gyengéden.
-De mégis miért mennék. Nem éget meg a Nap, ez óriási- láttam az örömöt az arcán.
-De ez nem tart örökké, indulás befelé!- Kezdtem elveszíteni a türelmemet.
- Schuyler, már több, mint ezer éve nem láttam a napfényt fájdalom nélkül, nem fogok bemenni!- Ő is kezdett ingerült lenni.
- De be kell menned, pár perc és elmúlik a hatása, inkább így emlékezz rá, minthogy fájjon!
-De egyenlőre nem te mondod meg, hogy mit csináljak, tünde- mondta úgy, hogy ott állt előttem és csak pár centire voltunk egymástól. Ledöbbentem, gondoltam, hogy rá fog jönni, de azt nem, hogy meg fog gyűlölni, mert a tünde szót úgy ejtette ki, mint egy szitkot.
-De egyenlőre jobban tudom, hogy hogyan működik az az áldás, amit én adtam!- Mérges voltam, dühös, hogy én túljutottam az előítéleteken, ő meg nem. Pár percig farkasszemet néztünk, de szerencsémre én nyertem és a vámpír, akit eddig szerettem és most ha nem is gyűlöltem, de nem kedveltem elindult az ajtó felé. Elindultam utána, amikor beértünk, tartottuk a távolságot.
-Úgy érzem kitört a 3. világháború- jegyezte meg Megan, amikor meglátta, hogyan nézünk egymásra az előszoba két feléről. -Oké, akkor Eric gyere megmutatom, hol tudsz aludni- mondta Megan és a lépcső alatti tárolóhelységhez vezette Ericet.-Hát ezt Bill alakította ki itt magának, gondolom neked is megteszi- mondta, majd visszajött hozzám.- Gondolom szükséged van egy kis alvásra-mondta, majd csendesen indult el konyha felé. Felvánszorogtam a lécsőn és az utolsó csepp energiámat arra használtam, hogy lemossam magamról a koszt, amit összeszedtem, bevizeztem a hajam és már félálomban jutottam be a szobámba. Láttam, hogy az üzenetrögzítőm villog, de nem volt erőm arra, hogy most meghallgassam őket.
 Inkább bedőltem az ágyamba és másodpercek alatt merültem álomba.