9. fejezet - "Mi vagy te?"

Sziasztok! :)
Ha valaki talán idetévedne, akkor közzétennék pár blogot.
Először is:
 http://lifewithzaynmalik.blogspot.com   Ezt a blogot egy nagyon kedves barátnőm írja :) http://kissofdeath1d.blogspot.com      Őt pedig ketten szerkesztik :) Ha eleged van a szerelmes, csöpögős sztorikból, akkor tudom ajánlani :)

Aztán pedig:
http://singmysongforu.blogspot.hu/2013/03/triangle.html?m=1
www.skyesandjonas.blogspot.hu
www.wewatchedamotionpictureinthesky.blogspot.hu
Ezeket pedig drága Katie barátnőm írja :) Tehetséges a lány, szóval hajrá! Ne habozz kattints! :)




- Még mielőtt bármit is elmagyarázok, van egy fontosabb dolog is. Ma találkoztam egy férfival, aki a Nap Testvériségénél dolgozik és megtudtam, hogy mit terveznek velünk.-Vennem kellett egy mély levegőt, mielőtt elkezdtem volna taglalni, hogy hogyan fognak kinyírni minket.- Pár nap múlva, téged ki akarnak tenni a Napra, engem meg hozzád akarnak kötözni- hadartam gyorsan. Eric kicsit megzavarodott, láttam a szemén, de az arca semmilyen érzelmet nem mutatott.
-Sajnálom, hogy ebbe te is bele lettél rángatva- mondta őszintén. Én meg nagyon meglepődtem, komolyan ezt mondta? Megmentett volna, ha képes lett volna rá? Az a pár nap egyre furcsább és furcsább lett.
- Addig még lesz időnk kitalálni valamit, de most inkább beszélgessünk valami másról - törtem meg a néma csendet, ami közénk telepedett. -Pam a te gyermeked?- A vámpírok a gyermeküknek hívták, az általuk teremtett élőholtakat.
-Igen. Van egy ötletem, csak hogy elüssük valamivel az időt. -Először rosszat sejtettem.-Kérdezz felelek, te felteszel egy kérdést, majd én és kötelező válaszolni.
-Legyen. Miért...-kezdtem is bele a kérdésbe.
-Csak ne olyan gyorsan, most én jövök- vágott bele a szavamba Eric.- Mikor beszéltél utoljára a nagyapáddal?- Érdekes kérdés volt, gondolom azt akarta volna tudni, hogy mennyire tartjuk a kapcsolatot.
- Kábé egy hete beszéltem vele utoljára, arról, hogy mikor jön meglátogatni az új otthonomban. Miért pont Pam-et változtattad át?
-Ott voltam a 19. század Angliájában és már régen szerettem volna egy társat magam mellé. Akkor találkoztam Pam-mel. Előkelő nemesi család gyermeke volt, de nem bírta elviselni a túl szigorú erkölcsöket és akkor nevezték meg a vőlegényét is. Pam borzalmasan kiborult, nem akart megházasodni, nem akart gyerekeket. Az esküvője előtt egy héttel ismertem meg, már eljegyezte az öreg bankár, akinek szánták. Egy bálon találkoztunk és rögtön egymásra találtunk. Hasonló gondolataink voltak és utána egy hétig minden este láttuk egymást, a legnagyobb titokban. Majd az esküvője előestéjén, egy álarcos bálon átváltoztattam át őt. Féltem, hogy dühös lesz, de nem lett és hiába engedtem el, mindig hűséges volt. Most segít a bárom vezetésében és a legfőbb bizalmasom- mosolygott a történet alatt, láttam rajta, hogy nagyon szereti Pam-et, ha régen szerelemből is szerette, ma már csak társként. Most kövezzetek meg, de láttam az emberi arcát, az embert a vámpír mögött, érdekes volt, nagyon is.
-Ma találkoztál az el rablónkkal- jelentette ki, csak hogy magát is meggyőzze a mondat tartalmáról.- Ki az és mit akar? Ismered?
-Ne ilyen gyorsan! Igen találkoztam vele és igen, sajnos ismerem, de bárcsak ne így lenne. Fogalmazzunk úgy, hogy nem csak azért raboltak el engem, mert szerintük vámpirista vagyok. A férfi, az "agy" az egész mögött, nos volt vele egy kis viszonyom, olyan fél évvel ezelőtt és nem szépen váltunk el.- Igazából nem egy tőrt hajítottunk egymás felé és tönkretettünk egy lakást, de ez most mellékes.- Szóval volt szerencsém találkozni vele és meggyőzni magam még jobban, hogy egy idióta.
-De még érzel iránta valamit- mondta Eric halkan. Én pedig megrémültem. Ennyire látszik? Ennyire észre lehet venni, hogy mennyire függök Damon-től. Ennyire nyilvánvaló a se vele, se nélküle kapcsolatunk. Addig jó színésznek tartottam magam, nem is oktalanul. A legtöbb ember egyálatlán nem tudott olvasni bennem.
-Nem szeretem!-feleltem kicsit indulatosabban, mint indokolt lett volna.-Nem érzek iránta semmit, már a múlt az a kapcsolat és új dolgokra vágyom, ennyi- makacskodtam.
-Ezért költöztél Louisianába?
-Álljon meg a menet, most én kérdezek!- Nem ezért költöztem el, nem akartam elköltözni, de ha így visszakaphattam az elvesztett jogaim, akkor kész lettem volna bárhova elköltözni. Mondjuk ez egy jó ürügy, ha esetleg valaki megkérdezi.- Mióta vagy vámpír?-Tettem fel a kérdést, amire tudtam a választ, de nem jutott eszembe semmi.
-Nem igazán számolom, de már több mint 1000 éve.- Úgy tettem, mintha az információt emészteném meg, de közben ide-oda ugráltak a gondolatok a fejemben, a menekülésről, Damon-ről, Eric-ről. Miért lett az életem hirtelen ennyire bonyolult? Amíg ide nem költöztem, semmi problémám nem volt! A gondolatmenetemből az zökkentett ki, hogy kattant a zár és a két őr megint ott állt az ajtóban. Odajöttek hozzám, ismét megbilincseltek és kivezettek a szobámból és bár Eric nem mozdult, azért mintha a szemem sarkából azt láttam volna, hogy megrándul a teste, amikor engem megint elvisznek. 
Miközben a folyosókat róttuk és visszajutottunk abba a szobába, ahol az első napon ébredtem, rájöttem mekkora szerencsém volt, hogy Eric nem érezte meg az illatomat. Ha csak egy egészem apró fuvallatka is felé sodorta volna, már valószínűleg nem élnék. 
Amikor beléptünk a terembe, egy középkorú, átlagos férfi várt ránk. Kegyetlen barna szemekkel, szabályosra nyírt fakó barna hajjal. Az asztal túloldalán ült, engem pedig leültettek vele szembe. Rögtön ellenszenves volt, látszódott rajta, hogy mindenre képes.
-Üdvözlöm Schuyler kisasszony. A nevem Peter Crashburg, a Nap testvériségének a vezetője vagyok. Biztosan kíváncsi arra, hogy miért hoztuk ide. Nos mint tudja, közösségünk szerint a vámpírok borzalmas teremtmények és mindnek el kellene pusztulni a pokolban- mondta ezt olyan vigyorral a képén, minta éppen csak azt közölte volna, hogy ma sütött a Nap.- És mivel önt egy vámpírbár területén találtuk, arra következtettünk, hogy ön vámpirista. És ami még meglepőbb, az az, hogy ön hamis személyivel jutott be a bárba, mert még túl fiatal, az ilyesfajta bárok látogatásához.- Kevés dologban volt igaza a csávónak, de abban igen, hogy 21 évesen még nem látogathattam volna egyetlent vámpírbárt sem.-Ha ön, beismeri hatalmas tévedését, csatlakozik közösségünkhöz és teljesen megbánja bűnét, akkor talán megkímélhetjük az életét, mivel ön rendkívülinek tűnik.
-Igazán értékelem az ajánlatát uram- mondtam olyan elbűvölően, ahogy csak tudtam- de erre sajnos mindössze annyit tudok csak mondani, hogy húzzon a jó büdös francba vele -fejeztem be egy ragyogó mosollyal.
-Kérem fáradjanak ki- fordult a két őr felé. És miután kimentek, már egy veszedelmes arckifejezéssel kerülte meg az asztalt. Amin ott voltak a fegyvereim és két kupac ezüstlánc.
-Ha ön egy vámpírral óhajt meghalni ám legyen, de van olyan bűn, amit Isten sem bocsájt meg.
-Ja, mert maga olyan jól ismeri Istent- mondtam ironikusan.
-Túl nagy a szája hölgyem-mondta ezt úgy, hogy már csak pár centi választotta el az arcunkat egymástól. Ez még nem is zavart, de amikor a kezei megindultak felfelé a combjaimon mélységes undor fogott el.
-Hagyja abba!-szűrtem a fogaimon keresztül. Már régen elintézhettem volna, ha az erőm nem lett volna blokkolva.
-Ha ön megengedi, hogy mindenféle halott járkáljon önben, gondolom egy kis élő hatalmas változatosságot fog jelenteni.- Akkor már tudtam, hogy mit tervez ez a senkiházi. Abban a pillanatban annyira előrehajoltam, amennyire csak tudtam, éreztem, ahogy a bilincs a bőrömbe váj és ahogy vér buggyan ki a csuklómból, de nem foglalkoztam vele. Egyszerűen csak szembe köptem a férfit, akit elég csúnya jelzőkkel tudnék illetni. Hátralépett és látszólagos nyugodtsággal megtörölte az arcát, visszament az asztal mögé, leült és rám nézett. Nagyon dühös volt és valószínűleg nem tudta mihez kezdjen, nem volt hozzá szokva, hogy egy nő megszégyenítse.
-Viselkedésének köszönhetően, már hajnalban, az Isten szeme elé léphet.- Elkerekedtek a szemeim, ne, ne még nem volt tervem a szabadulásra.- Vigyék vissza!-kiáltotta az őröknek. 
Felállítottak a székről és a cella felé ráncigáltak. Nem direkt álltam ellen, de a lábaim nem akartak úgy működni, ahogy kellett volna nekik. Majdnem minden este a halállal volt találkozó egy-egy vámpír személyében, de valamiért ez az eset jobban megérintett. 
Arra eszméltem, hogy már a cella előtt állok és kioldják a bilincsem, majd belöknek az ajtón. Az ágyam sarka felé zuhantam. Nem tudtam mit tenni, magam elé kaptam a kezem és reméltem, hogy nem töröm be a fejem. De végül nem estem el. 
Valaki elkapott, két erős kar tartott. Felnéztem és Eric-et láttam. A kék szemeket, amikben elmerültem egy percre. Szépen lassan fújtam ki a levegőt, mintha már ezer éve nem tettem volna ezt. Éppen szólni akartam, hogy jól vagyok, amikor láttam, hogy Eric megmerevedik és hallottam az ismerős hangot, ami azt jelezte, hogy szemfogai kiugrottak a helyükről. 
Megérezte az illatomat. Basszus nekem annyi, totálisan végem van, ezúttal örökre, ha egy vámpír szív le, akkor nem folytatódik a reinkarnáció. Örökkévalóságnak tűnő másodpercekig tartott ugyan, de Eric szeme kitisztult és egy pillanat alatt a szoba másik végében ült ismét az ágyán. Nehezen feltápászkodtam és csendesen leültem az ágyam egyik sarkára. Megnéztem a csuklómon húzódó horzsolásokat és Peter Crashburg helyett is reméltem, hogy nem marad nyoma, mert akármennyire is fura elég hiú voltam akkoriban. 
Felnéztem Eric-re és láttam, hogy hatalmas önuralomra van szüksége ahhoz, hogy ne ugorjon rám és értékeltem, hogy nem teszi meg, hogy vagyok neki annyira fontos, hogy nem öl meg. Pedig megtehette volna.
-Mi vagy te?-szegezte nekem az kérdést. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok neki válaszolni.

8. fejezet - "Dögölj meg!"

Reggeli napfény festette narancssárgára a szemhéjamat. Szépen lassan kinyitottam a szemeimet, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat és felültem. 
Eric a falnak fordulva aludt, vagy legalábbis valami olyasmi, a vámpírok nappal tényleg halottak voltak, ha elaludtak napkeltekor, nagyon nehéz volt őket felkelteni. 
Visszaemlékeztem az elmúlt éjszakára. A történetem elmesélése után gyorsan merültem, nyugodt álomba. Ritkán beszéltem az érzéseimről, még magamnak is nehezemre esett őket beismerni általában, így agyilag gyorsan lefáradtam egy-egy lelkizés után.
Felálltam, hogy megmozgassam a lábaimat, párszor körbejártam a cellát. Nekidőltem a falnak és szórakozottam mértem végig Eric alakját, de a korgó hasam kizökkentett a mélázásból. Ha jobban belegondoltam, már vagy egy napja nem ettem semmit. El kellett terelni a gondolataimat, szóval inkább a menekülési tervemre koncentráltam. 
Tengernyi használhatatlan ötletem volt, ájulás színlelés, aztán a kórházból megszökés. De ha enni nem adtak, valószínű nem hatná meg őket, ha elájulok. Átkoztam azt a valakit, aki elfogatott, mégis mi a fenére mennek velem? Vajon Damon fogatott el, ennyire utálna, bár nem lepődnék meg, elég csúnyán váltunk el, nagyjából mint mindig.
 De akkor is mérhetetlen gonoszság, hogy egy vámpírral zár össze. Mi lesz ha túl éhes lesz, mi lesz ha belém kóstol és rájön, hogy nem vagyok ember? Azért voltam olyan vakmerő mindig is, mert tündeként ha meghaltam, akkor újra életre kelhettem kis idő múlva. De ha egy vámpír csapol le, akkor az újrakezdés lehetősége megszűnik, csak úgy lehet igazán megölni egy tündét. Ki kellett onnan jutnom,!
Ha nem is aznap, de napokon belül, mert nem tudhattam mennyi ideje "evett" a cellatársam. 
Nem volt más hátra, bármennyire is le volt árnyékolva az erőm abban a cellában,minthogy centiről centire haladjak, hátha valahol tudok egy kis tüzet csiholni. Ha eleget gyakorlom, akkor ki el tudom juttatni az ajtóig, el tudom vágni a zárat és el tudok menekülni.
 Legalábbis ez volt a tervem. Órákig szenvedtem. Szörnyen kimerítő volt. Egy aprócska szikra is akkora erőfeszítésembe tellett, mint máskor egy egész ház felgyújtásához elegendő tűzmennyiség. De pár órányi szenvedés után volt egy pont, egy kicsike pont, ahol tudtam tüzet gyújtani. 
Kis híján felkiáltottam örömömben, jól megjegyeztem a helyet, mert lépteket hallottam a folyosón és egyre közeledtek. Gyorsan lehuppantam az ágyamra és kattant is a zár. 
Az a két őr lépett be, akik ide is kísértek, az alacsony zömök és a magas vékony. Nem valami udvariasan felrángattak az ágyról és két kezemet erősen lefogva kiráncigáltak. Féltem, hogy mi lesz, de reménykedtem is, hogy lesz esélyem a menekülésre. 
Egy irodába vittek vagy inkább egy kihallgató szobába. Csak egy asztal és két szék. Leültettek az egyikre, otthagytak és rám zárták az ajtót. A falak fehérek voltak és elég hideg is volt. Libabőrös lettem és szorongtam.
Pár perc múlva az az ember lépett be, akit a legkevésbé kívántam látni, nos hátralevő életemben. Damon volt az. Bár a szívem nagyot dobbant, amikor meglátta, az agyam nem győzte küldeni a figyelmeztetéseket a veszélyre. Én meg csak ültem és meredten bámultam, miközben ő magabiztosan elindult a szemben álló székhez és helyet foglalt azon.
 A szemem csak úgy falta a látványt. A fekete haját, a jéghideg kék szemeit, erős kiugró járomcsontját, markáns állkapcsát. De akkor hiába volt észvesztően dögös a fekete pólójában, annyira lenézően mért végig, hogy pofonon kívül nem sok mást adtam volna neki. 
Legalábbis a józan ész ezt követelte volna meg. De ha a szívemre hallgattam  volna, rögtön a karjaiba estem volna és még meg is kérdeztem volna, hogy őt is ugyanúgy csapdába ejtették-e, mint engem. A naivságomat és az iránta érzett ragaszkodásomat nagy nehezen sikerült legyűrnöm és megvetően néztem rá én is.
-Jó téged újra látni, drága- mondta gúnyosan.-Gondolom már kitaláltad, hogy én fogattalak ezekkel a szánalmas emberekkel. Elképesztő egyeseket mennyire lehet manipulálni, bár ebbe a kategóriába te is beletartozol.-Ökölbe szorítottam a kezem, mert igaza volt. Bármit mondott elhittem, mert szerettem. De abban a szobában csak gyűlölni tudtam és ez új volt számomra. Ő volt a kirendelt párom, a végzetem szerinti szerelmem, akivel boldognak kellett volna lennem. Minden életemben összetörte a szívem és a padlón hagyott, aztán még jól rám is köpött, de nem tudtam kizárni őt a szívemből. Egészen addig.
-És ezek a könnyen manipulálható emberek tudják, hogy mi vagyok?-kérdeztem.
-Persze hogy nem tudják. Hova gondolsz? Nem kötök az orrukra mindent, csak a legszükségesebbeket. De számodra legyen elég annyi, hogy elég csúnya véged lesz- mosolygott kegyetlenül.
-Mit akarsz tenni velem? A fajtársad vagyok, nem teheted ezt!- szálltam vele szemben és előre dőltem a székben.
-Már hogy ne tehetném cicuska, azt teszek, amit akarok- kacsintott rám.
-Ne hívj cicuskának, tudod hogy utálom! És mégis milyen véget terveztél számomra?
-A cellatársad egy vámpír...- kezdett bele.
-Na ne... Tényleg?- kérdeztem gúnyosan.
-És a Nap testvérisége pár nap múlva hajnalban akarja elégetni, ez náluk valami szertartás féleség, én pedig javasoltam, hogy példamutatásként kötözzenek hozzá egy vámpiristát is, esetünkben téged - Le voltam döbbenve, mármint tényleg képes lenne ezt megtenni? A válaszom igen volt, kegyetlenebbül is végzett már velem.
-Tehát megöletsz- jegyeztem meg, inkább csak magamnak.
-Több eszed van, mint gondoltam- mondta gúnyosan, én pedig legszívesebben laposra vertem volna. Meg voltam szégyenítve, egy vámpírral fognak elégetni, remek.
-Ez, ez nem lehet igaz, mond hogy csak viccelsz- kapaszkodtam egy utolsó reménysugárba.
-Nem szokásom, megtanulhattad volna már- felelte.
-Mit? Hogy minden egyes életemben te öletsz meg?- kérdeztem és éreztem, ahogy a könnyeim kezdenek összegyűlni a szememben.
-Ezt is- felelte egy ördögi mosoly kíséretében. Elképesztő volt, hogy ez a valami egy tünde.-De nem akarlak túlkínozni, szóval most elkísérnek egy kis fürdésre, aztán ételt is kapsz, csakhogy lásd a jó szívem.Van még valami mondanivalód a számomra?- kérdezte, miközben a két őr felállított a székről.
- Nagyon sok mindent szeretnék én neked mondani- kezdtem. Damon közelebb jött hozzám, egész közel hajolt az arcomhoz.
- Hallgatom, drága.
- Dögölj meg!- sziszegtem és az arcába köptem.
- Vigyék innen!- kiáltotta és elfordult.
Önelégült mosollyal tartottam a fürdő felé az őrökkel, akik szerencsére az ajtó előtt maradtak.
Megkönnyebbülés volt a forró vízsugár alá állni, mintha a rossz kedvet is lemosta volna rólam. Olcsó, barack illatú tusfürdő, nem baj, több volt a semminél. 
A hajamat is megmostam, ha már volt alkalmam zuhany alá állni. Sampon híján, azt is tusfürdővel. Közben rengeteget gondolkodtam, főleg Damon-ről. Akármennyire is el akartam terelni a gondolataimat, valahogy mindig beletolakodott az arca és a szavai. 
Azt is megtudtam, hogy egész pontosan délután négy óra volt, amikor elkezdtem fürdeni és hogy nem volt időhöz kötve meddig tisztálkodom. De a fürdőszobában nem volt ablak, amin meglóghattam volna. Miután ezt csalódottan tapasztaltam egy kis bűntudatom is volt, hogy csak úgy itt hagytam volna Eric-et. Mégis mi történhetett? Együtt éreztem egy vámpírral, elképesztő. Kiléptem a zuhanyzóból és a durva szálú törölközővel szárazra töröltem magam. 
Szerencsémre nem kellett azt a zavarba ejtő piros "ruhát" visszavennem. Volt ott egy elég csinos fehér ruha, nem tudtam mire vélni, hogy ezt hagyták ott nekem. Felkaptam és elkezdetem a hajamat törölközővel szárítgatni. 
Végre nem a kosz és az izzadtság büdösségét éreztem, hanem a saját, tündés virágillatomat. És akkor lefagytam, a kezem is megállt az automatikus mozgásban. 
A saját illatom, amit a vámpírok, ha nem teljesen fogyatékosok, márpedig Eric nem az, felismernek. A tündeillat olyan nekik, mint a legédesebb dolog, amit valaha éreztek. Abban van minden vágyuk, maga az élet.
 Káromkodtam egy sort és a megoldáson kezdtem el gondolkodni. Biztos felmerül a kérdés, hogy amúgy miért nem érezni. Hát azért, mert a nem vadászásra szakosodott tündék, képesek olyan "parfümöt" készíteni, ami elfedi az illatunkat. 
Ekkora balszerencsét, vajon mit vétettem?!  Még több tusfürdőt nyomtam magamra és amilyen illatos dolgot találtam csak, azt magamra nyomtam. A tisztaság érzése után akkor már inkább olyan volt, mintha egy hektó különféle parfümöt nyomtam volna magamra, de a túlélésért mindent.Nem volt más választásom, megszárítottam a hajam és kiléptem a fürdőből.
 A két őr végigmért és visszavezetett a cellába. Még nem ment le a nap, Eric aludt, én pedig tovább gyakoroltam a szabaduláshoz vezető technikámat. Mert ha nem sikerül, akkor nem sok idő és vége az e világi életemnek. Pár métert már tudtam haladni, de nem tudtam további eredményeket elérni, mert Eric megmozdult és azzal egy időben az ajtó is kinyílt. 
Egy nő állt az ajtóban, de amikor meglátta, hogy Eric mozog csak gyorsan betette a tálcát, ami a kezében volt és be is csapta az ajtót. A hasam figyelmeztetően megmordult és el is indultam a remélhetőleg ehető vacsorám felé. Leültem vele az ágyamhoz. Egy kis csirkés szendvics, ásványvíz és egy alma, meg valami csokis süti. 
Lány létemre nagyon sokat ettem mindig, így már akkor gondoltam, hogy jól lakni nem fogok.
-Jó étvágyat!-szólt Eric.-Azért egyszer arról is felvilágosíthatnál, hogy vagy képes azt megenni-mutatott a kajámra.
-Oké, de akkor neked is el kell majd magyaráznod pár dolgot.
-Például?
-Például, hogy te hogy tudod megenni, azt amit te... eszel.