2. fejezet - Beköltöztem

A repülőn a hírek mentek. Már megint a vámpírokkal foglalkoztak, komolyan mondom, hogy lassan már a csapból is ez folyt. Nagyon idegesítő volt, főleg számomra, akit már születése óta ez vett körül. Mivel annyira siettem, minden egyes könyvemet a bőröndömbe tettem és a Stantől kapott aktát, nem kezdhettem el most olvasgatni, ugyanis a mellettem ülő kopasz férfi, minden egyes mozdulatomat figyelte, elég idegesítő volt a pasas.
Folyamatosan méregetett és elég feltűnően akadt meg a tekintete a dekoltázsomon, majd a rövidnadrágba bújtatott combjaimon.
-Nem hinném, hogy a félig halott zombiknak kellene feltételeket szabniuk!- mondta ordibálva Peter Crashburg, a Nap testvérisége egyház vezetője.  Ez volt az az egyház, amelyik a legellenségesebb volt a vámpírokkal. Ők is próbálkoztak a vadászattal, de szerintem mondanom sem kell, hogy azért mi sikeresebbek voltunk. Mindig is az a kertvárosi ficsúr kelt fel a vérszívók ellen és minden esti híradóban benne volt.
-Ugyanolyan emberek vagyunk, mint maguk, csak testileg vagyunk mások, nem pedig lelkileg - mondta Elizabeth Rainolds a vámpírok szóvivője.
-Az igazi emberek lelke nem bír együtt létezni azzal a temérdek gyilkolással, amiket a vámpírok elkövetnek- vágott a szőke nő szavába.
-Nem minden vámpír öl embert, ma már a legtöbben szintetikus vérrel táplálkoznak, és sokunk ezelőtt is csak némi vért vett ki az áldozatából-érvelt a nő, de látszódott rajta, hogy tudja, elvesztette a csatát, aznap este. Amúgy, mégis ki az aki ezt elhiszi??? Persze vannak tisztességes vámpírok, én magam is találkoztam már 2-vel. De ők voltak a ritkák, még ma is.
Nem is néztem tovább, csak azt értem el vele, hogy megint ott motoszkált  a vámpír szó a fejemben. A tündéknek nagyon jó oka van rá, amiért nem bíznak a vámpírokban. Ugyanis a tündevér a vámpíroknak hatalmas erőt ad, éppen ezért nagyon sok vámpír vadászik a tündékre.

 Így sem vagyunk túl sokan, elég bonyolult egy tündebaba összehozása, de ezt majd máskor. Szóval a létezésünkért küzdünk, sok tünde visszamenekült a világunkba, félt, amit én maximálisan megértettem.
A nő a hangszóróban figyelmeztette az utasokat, hogy leszállunk. Nemsokára kiléphetek Louisiana állam repteréről és elkezdhetem a feladatomat. Már "alig" várom...

Már besötétedett mire végre autóba ülhettem. A bérelt autóm minden túlzás nélkül nagyjából egy roncs volt. Bepötyögtem a GPS-be Megan címét és elindultam. Nagyjából 2 óra volt a legközelebbi nagyváros, Sheverport,  és 2,5 órára volt az úticélom.
Sheverport olyan volt, mint egy átlagos nagyváros, volt egy rakás szupermarket, egy pláza, éttermek és bárok. Ezek közül 2 ragadta meg a figyelmemet. Az egyik aWonderland nevezetű bár, amit a tünde barátaim üzemeltettek, akiket már ezer éve nem láttam.

 A másik aSzemfogadó volt. Ha a nevéből nem elég nyilvánvaló, akkor elárulom, hogy ez egy vámpírbár. Nem akartam halálra unni magam az álmos kisvárosban, ahol a védencem élt, így jól megjegyeztem, hova is lehet jönni vadászni.

Végre felbukkant a McDonald's felirat. Begördültem a parkolóba, fogtam a táskám és már benn is voltam.  Szerencsémre soha sem kellett figyelnem az alakomra, így mindig hatalmas mennyiségű kaját tudtam betermelni. A szokásos BigMac, sültkrumpli és Cola kíséretében leültem egy viszonylag eldugott helyre. Bekapcsoltam a telefonomat, két sms fogadott. Az egyik egy régi ismerősől:

Szia Sky!
Hallom a közelünkben fogsz lakni, ha kipakoltál és berendezkedtél, hívj fel és megmutatjuk a környéket.
Roshon.
Ó, igen az én drága Roshonom. Mindig is a fiúkkal értettem jobban szót, ő volt a legjobb barátom. Ő is az egyike volt azoknak, akik a Wonderlandet üzemeltették. Már alig vártam, hogy találkozhassak vele.
A másik az új lakótársamtól Megan-től jött:

Szia!
Írnál egy üzenetet, hogy kb. mikor érsz ide? Úgy készülök :)
Megan

Megírtam neki, hogy max egy óra és ott vagyok. Ha már be volt kapcsolva a telefonom, megnéztem annak a bizonyos vámpírbárnak a weboldalát. A tulajdonosa egy bizonyos Eric Northman nevű férfi volt. A kép egy kicsit homályos volt, valószínűleg a vánszorgó wifi miatt. 

Csak a szőke haját és a széles vállát tudtam kivenni. A társtulajdonos nő fényképe tiszta volt. Hullámos, szőke haj, telt ajkak, kék szemek. A neve Pam volt. Csinos nő volt, azt meg kellett hagyni. Amolyan szupermodell típus.
Éppen azon gondolkodtam, hogy vajon mennyi idősek lehetnek, amikor a kinti fülledt levegő megcsapott, valaki biztos távozott gondoltam. Nem sokan voltunk amúgy sem. De pár pillanat múlva tudatosult is bennem, hogy nem ember nyitotta ki az ajtót.

 Felnéztem, két vámpír lépett be, az egyikőjük már nagyon idős volt, olyan 1000 év körüli, a másik körülbelül 200 éve lehetett halott. Ezt onnan tudtam, hogy minden egyes természetfeletti lénynek volt egyfajta rezgése és ezeket meg lehetett különböztetni. A vámpíroknál a rezgés erőssége alapján meg lehetett állapítani, hogy milyen idős is volt.
Az egyikőjük nő volt, akit rögtön felismertem, az előttem lévő képből, ő volt a fiatalabb. Tehát a férfi volt Eric. Több, mint 2 méter magas volt. Jégkék szemek, amikből valamiféle vadság sugárzott, pont mint a prédára vadászó ragadozó, szőke haj, markáns áll. Az biztos, hogy volt egyfajta karizmája.
A nő, Pam, még nőiesebb volt, mint a képen. Telt idomok, igazi homokóra alkat, de tartott Erictől, lehet, hogy a szőke vámpír gyermeke volt, vagyis ő teremtette. Izgalmas dolog volt ez a kapcsolat két vámpír között. A gyermek a teremtője minden egyes parancsát követte, de általában kölcsönös tisztelet állt fenn a két fél között. 

Mindketten villogó szemekkel mérték fel, hogy kik ülnek benn. A nem New York méretű városokban szokás volt, hogy a környező bárokat, éttermeket körbejárták a vámpírok nyitás előtt és a saját helyükre csalogatták őket. Ezt általában nem a tulajdonos csinálta, az az eset egy kivétel volt.
-Ha valaki unja azt, hogy a saját szervezetét mérgezze ezzel a szeméttel, amit itt ételnek neveznek, az velünk tarthatna a Szemfogadóba, ahol ma este haláli lesz a buli...- mondta Eric sokatmondó mosollyal. Az a néhány fiatal, aki benn ült suttogni kezdett. Nem tudták, hogy a vámpírok minden egyes izgatott szavukat hallják.
-Elmés...-mormogtam. Persze tudtam, hogy azt is hallani fogja. Rám villant a tekintete. Nem szoktam megijedni, főleg nem a vámpíroktól, de azért meglepődtem, mert a tekintete foglyul ejtette az enyémet. Pár másodpercig egymásra meredtünk, de kényszerítettem magam arra, hogy megmozduljak, szóval inkább a telefonomra koncentráltam. Kétségbeesetten böködtem az érintőképernyőt. Nem voltam felkészülve egy ezer éves vámpírra. Ő még nekem is nagy falat lett volna.
-A csípős nyelvű hölgy a sarokban is csatlakozhatna- mondta olyan hangnemben, mintha kényszeríteni akarna, ha szemébe néztem volna, megpróbált volna elbájolni.
- Köszönöm nem, már más programom van- megpróbáltam annyi gyűlöletet sűríteni a hangomba, amennyi csak a helyzetben megengedhető volt. Majd felálltam és elindultam az ajtó felé. Ebben csak az volt a bökkenő, hogy a távozáshoz el kellett mennem mellettük. Céltudatosan a kijáratot néztem, de egy jéghideg kéz ragadta meg a csuklóm. Eric maga felé fordított, így kénytelen voltam újra a szemébe nézni.
-Ma eljössz velem a Szemfogadóba- mondta. A hangja mély volt és csábító. Meg akart bájolni, jellemző. Egy emberel ment is volna neki, de én nem voltam ember.
-Nincs az a pénz!-köptem a szavakat. Kirántottam a kezem a tenyeréből és rohantam az autóig. Harmadszorra bele is találtam a kulcslyukba és teljes gázzal hajtottam ki a parkolóból. Mégis miért volt rám ilyen hatással? Miért nem tudtam egyetlen, hozzám illő csípős választ sem összehozni? Mégis mi a fene ütött belém? Fogalmazódtak meg a kérdések a fejemben.
Csipogni kezdett a GPS. Le kellett volna kanyarodnom. Teljesen lefoglalt az, hogy a bénaságomon méltatlankodtam. Megfordultam a kocsival és egy hepehupás erdei útra kanyarodtam be. Az út végén egy nagy fehér ház állt. Emeletes volt, az ablakkeretek kékeszöld színűek voltak, és elől egy kis veranda állt, hintaággyal, asztallal és székekkel. A kis előkertben napozóágyak.

 Tipikus vidéki otthon volt, igaz az erdő közepén állt, de az erdő, még a sötét ellenére is, nem ijesztő volt, hanem biztonságot nyújtó, védelmező. A ház körül amúgy csak úgy vibrált a természetfeletti energia. Vérfarkasok, vámpírok, váltók, nem is rossz.
Felhurcibáltam a bőröndjeimet az ajtóhoz és bekopogtam.
-Szia, Megan vagyok. Te pedig Schuyler lehetsz - fogadott hatalmas mosollyal egy szőke lány. Haja a válla alá ért pár centivel. Tengerkék szemei voltak. Az alakja átlagos volt, fél fejjel volt alacsonyabb, mint én, de én nem voltam túl alacsony. Kedvesnek nézett ki.
-Szia Megan, örvendek! A nevem Schuler- válaszoltam mosolyogva. Szegény eléggé feszélyezettnek és idegesnek tűnt, nem értettem miért.
-Gyere csak be!- mondta és félreállt az ajtóból.
Beléptem. Bal oldalt a konyha volt. Halványsárga konyhabútor és egy nagy, sötét fából készült asztal, gondolom ebédlőnek is ezt a helységet használták. Velem szemben lépcső állt, az emeletre vezetett. Mellette egy kis folyosó, egy szobával és fürdővel, legalábbis a hirdetésben ez állt. Jobb oldalon a nappali volt. Díványokkal, könyvespolcokkal egy Tv-vel és a sarokba állított, régi számítógéppel.
-Fenn lesz a szobád, gyere segítek felvinni a cuccaidat-mondta, újdonsült lakótársam.
-Remélem nem baj, hogy utolsó pillanatban jelentkeztem be- szólaltam meg. Megan társbérlőt keresett és utolsó pillanatban csapott le Stan a helyre, legalábbis nekem azt mondta.
-Nem dehogyis. Pont szabadságon voltam- válaszolta. Felértünk az emeletre. Bal oldalt volt kettő ajtó és jobb oldalt egy. Szemben egy könyvespolc és egy fotel.
- Bal oldalt van egy üres szoba, mellette pedig a fürdő, ami csak a tiéd. Jobb oldalt a szobád. Én lenn alszok- szólt a rövid útmutatás.
- Nagyon köszönöm- feleltem és tényleg hálás voltam. Egész szimpatikus volt a csaj.
- Hagylak is berendezkedni- mondta. Ekkor már a szobámban voltunk. Ami meglepően hasonlított a New York-i szobámra. Bal oldalon indult a szekrénysor, ami tört fehérre festett fából készült. Mellette volt a gardróbba vezető ajtó és amellett egy ablak. Szemben egy hatalmas, baldachinos franciaágy és még balra egy apró komód. A falak halván rózsaszínek voltak, úgy gondoltam, hogy az lehetett Megan gyerekszobája.
-Igen ez volt, nem én választottam a színt-mondta majd a szájára is csapott. Úristen én mekkora idióta vagyok! A csaj gondolatolvasó és ezért volt zavart, nem akarta, hogy megtudjam. Úgy csináltam, mintha meg se hallottam volna.
-Ömm...azt a virágot valószínű ki fogom nyírni, szóval ha még életben karod tartani, gyorsan találsz neki más helyet-mondtam mosolyogva és rámutattam az idegen növényre a komódon.
-Holnap majd kitalálok valamit. És ömmm... Hogyan viszonyulsz a vámpírokhoz?-kérdezte. Tudni akarta, mit fogok szólni a vámpír barátjához.
-Ez számomra egy eléggé kényes téma. Megtűröm őket, de nem szívesen- így tudtam a legfinomabban megfogalmazni  a véleményem.
-Aha, akkor most már tényleg hagylak. Amúgy egy bárban dolgozom, holnap beugorhatnál- mondta mosolyogva, majd behajtotta az ajtót.
Abban a pillanatban, ahogy eszembe jutott a "képessége", lezártam az elmém. El tudta képzelni, milyen kényelmetlen lehet, ha valaki folyton hallja, mit gondolnak róla mások.
Látszódott, hogy egy kicsit meglepődik, de nem volt számára újdonság. Szegény lány, nem elég, hogy a saját gondjaival meg kellet birkóznia, még mások gondjai is ott nyüzsögtek a fejében folyton. Megérdemli, hogy megtudja, miért kellett ezzel megbirkóznia, el fogom neki mondani, micsoda is valójában. 

Leültem a puha ágyra. Egy papírcetli feküdt mellettem. Felemeltem. Cikornyás kézírás díszítette, amit azonnal felismertem. Stan írt úgy:

Az otthonosság kedvéért itt a meglepetésed, a régi szobád másolata. Gondolom már rájöttél, hogy nem tegnap találtam ki számodra ezt a feladatot.
Sok szerencsét!
Stan

Elmosolyodtam és az éjjeliszekrényem fiókjába tettem a rövid levelet. 

Elkezdtem kipakolni. Nyugodt estére számítottam. Zenehallgatással, pakolászással, majd egy frissítő zuhannyal, de hatalmasat tévedtem.

1. fejezet - Elkezdődött

Mielőtt még bele vágnék írok pár sort. Ez volt az első történet a sok közül, ami megfogant a fejemben. Fanfiction van benne (True blood), de nem arra építek.

Jó olvasást!

Még gyorsan átfutottam fejben, hogy minden fontos dolog nálam van-e. Miközben soroltam magamban a legfontosabb kellékeket az estéhez vetettem még egy utolsó, gyors pillantást magamra a tükörben. 

Hosszú, fekete, hullámos hajam a derekamig ért. Smaragdzöld szemeim szinte világítottak. A legtöbb embert megbabonázták és imádtam, ahogy elvesznek a tekintetemben. Telt ajkaim, mint mindig vörösre voltak festve. Kiugró arccsontjaimra egy leheletnyi pirosítót tettem, hogy legyen egy kis színem, mert a bőröm nagyon fehér volt. 

A fekete miniruha, amit viseltem elég sokat mutatott hosszú és formás lábaimból. Hosszú ujjas volt, de így is pont elég szexis a csipkés anyaga miatt. Belebújtam a már szinte életveszélyesen magas cipőmbe és magamhoz vettem a kis táskámat. Azzal a cipővel együtt már majdnem 190 centi magas voltam, de nem bántam, legalább tekintélyt parancsolónak tűntem.

A combomhoz kaptam, a tőrök és karók a helyükön voltak a ruhám alatt és az ezüst hajtűk is a hajamban. Kész voltam az indulásra.

Egy New York-i lakásban éltem. Leértem az utcára leintettem egy taxit és indultam is dolgozni. Tizenegy óra felé járhatott az idő vagyis a célpontjaim már bőven ébren voltak.

A tisztes hivatásom vadász volt, de főleg vámpírokat kerestem az éjszakák folyamán. Ezzel félévvel azelőttig, hogy a történetem elkezdődött, nem volt semmi probléma. Egy vámpír hiánya nem tűnt fel senkinek, hisz elviekben ők már halottak voltak.

De a vérszívól felfedték a létezésüket, mert a tudósok kifejlesztették a szintetikus vért. Az eredeti céljuk az volt, hogy senkinek se kelljen elvéreznie, de a vámpírok kaptak az alkalmon. Súlyos pénzeket fektettek az iparágba és már a boltokban is lehet kapni palackozott művért. Elég gusztustalan volt és a legtöbb vámpír nem is igazán szerette, mert nem hasonlított annyira az igazi vérre.

Miután felfedték magukat ádáz csatákat vívtak a médiában a jogaikért és a pozitív megítélésükért. Így már bűn volt megölni egy vámpírt, ami az én munkámat megnehezítette. Persze egy profi csapat állt mögöttem, akik megoldották, hogy élőnek ne hiányozzanak a már véglegesen halott vérszívók.

A vámpírok főleg bárokat és klubokat üzemeltettek és én ezekben végeztem a munkámat. Mert hiába volt ott nekik a szintetikus vér, ragadozók voltak és elég sokaknak esett baja így is. Általában részeg fiataloknak akik egy menet reményében elhagyják a jótékony nyilvánosságot egy vámpírral és pár liter vérrel kevesebbel ébrednek reggel, jó esetben.

A taxi le is fékezett New York legnagyobb vámpírbárja előtt. Kifizettem a sofőrt és egyenesen a bejárathoz léptem. Persze ott volt a kígyózó sor, de a munkám elég jól fizetett, így jó pár dollárral szegényebben ugyan, de bejutottam. Minden bordó vagy fekete volt. Villództak a fények és minden egyes vendég szexualitástól volt túlfűtve. 
A táncparketten vonaglottak vagy a boxokban és az asztaloknál enyelegtek. Én egyenesen a bárpult felé vettem az irányt. Leültem és intettem a csaposnak. Ő is vámpír volt, de munkaidejében elvileg nem csemegézhetett  a vendégekből. A szokásosat kértem, vodka-limeot és vártam, hogy valami éhes vérszívó rám tapadjon.
Általában nem kellett túl sokat várnom. Mert feltűnő helyen ültem és mert alapból feltűnő jelenség voltam. Hisz tünde voltam. Bár ezt sem a vámpírok, sem egyéb természetfelettiek vagy az emberek sem tudták. Először is azért, mert elrejtettem az illatomat. A tündék főzete volt, amitől emberi szagom lett. Igazán hasznos kis találmány volt, mert ha a saját illatomat érezték volna a vámpírok egy perc se kellett volna, hogy rám ugorjanak.
A tündék vére hatalmat adott a vámpíroknak és egy napra képessé tette őket, hogy járjanak a napon anélkül, hogy szénné égjenek. Ezért is vadásztam vámpírokra, a fajom védelme miatt és mert meg akartam védeni azokat, akik nem voltak tisztában azzal, hogy a jóságos vámpír fogalom gyakorlatilag nem létezett.
Persze ha valaki tudta, hogy mit kell rajtam nézni ahhoz, hogy tudja nem vagyok ember, az felismerhetett. De az emberek általában nem figyeltek fel a természetes vonzerőre vagy a szemeimre, a hegyes füleimet pedig mindig gondosan eltakartam. Az előbbiek egyszerűen csak vonzották őket.
Dübörgött a zene és egyre jobban tele lett a hely. Nem is kellett sok idő, amíg egy vámpír leült mellém. Nem volt túl magas, seszínű haja volt és barna szeme. Nem volt még túl öreg olyan száz év körüli lehetett. 
Úgy fordultam felé, mintha egy kicsit már megártott volna a pia, mintha majdnem leszédültem volna a székről.
- Egy ilyen szép hölgynek nem szabadna egyedül lennie egy ilyen helyen- szólt hozzám nyájasan. Komolyan? Más szöveget nem tudtak volna kitalálni? Minden egyes alkalommal ezt hallani elég unalmas volt.
- Így jár az, aki elüldöz maga mellől mindenkit- adtam neki a sérült madárkát és lehajtottam az utolsó kortyot a poharamból. Próbáltam elveszettnek és össze töröttnek tűnni és be is jött, mert rögtön lecsapott rám.
- Hát ki hagyna ott egy ilyen szépséget- nézett rám vágyakozó tekintettel. Láttam a szemeiben az éhséget és a türelmetlenséget. Tudtam, hogy nem lesz nehéz elcsalnom a kíváncsi tekintetek elől.
- Eddig minden férfi- mormogtam és felé fordultam teljes testemmel. Megint úgy tettem, mintha egy kicsit megszédültem volna.
- Azt hiszem, ennyi alkohol elég volt mára- mosolygott. De a vigyora mögött valami olyasmi rejtőzött, hogy most már ő akar inni.
- Lehet, hogy igaza van- vihogtam és leszálltam a bárszékről. Velem együtt mozgott. Csak, hogy fokozzam a hangulatát "véletlen" a karjaiba estem és ködös tekintettel néztem fel rá, miután megtartott. A magassarkúmban majdnem egy fejjel magasabb voltam nála és ez nem tett jót egyetlen férfi önbecsülésére sem, ezért levettem őket és a kezeimbe fogtam.
- Mit szólna hozzá, hogyha haza kísérném?- kérdezte. A vámpírok szemfogai alap esetben nem látszódtak, csak táplálkozás vagy szex közben ugrottak ki a helyükről, illetve ha fenyegetettséget éreztek. Az ő szemfogai enyhén már látszódtak, amit jó jelnek tekintettem.
- Én ma este nem akarok korán hazamenni- feleltem. - Ki akarom élvezni, hogy azt teszek, amit csak akarok- nevettem. Eljátszottam a részeg, mindenre hajlandó libát és úgy látszott, hogy az áldozatomnak nagyon bejött a dolog.
- Akkor viszont azt kell mondanom hölgyem, hogy ismerem a tulajt és minden bizonnyal odaadja nekünk, az egyik privát szobát- kacsintott rám. Beleharaptam az ajkamba és csillogó szemekkel néztem rá.
- Benne vagyok- vihogtam és hagytam, hogy a karjaiba kapjon és vámpírsebességgel vigyen fel az emeletre. A privát szobák. Elég sokszor vitt már fel oda vámpír és egyikük sem jött még le. Mindegyik szobában volt egy ágy és egy apró fürdő. Az ágyat piros és bordó selyem ágynemű borította és a plafonon tükrök voltak. Majdnem elfintorodtam. Mégis kinek lenne kedve egy olyan helyen szexelni?
- Megfelel?- kérdezte az áldozatom, miután ledobott az ágyra. Puha volt és mosószer szagú. Bólintottam neki, kaján vigyorral az arcomon. Felém hajolt és durván megcsókolt. Ezt a részét utáltam leginkább a munkámnak, a testi kontaktus megteremtését olyanokkal, akiktől undorodtam.
Gyengéden eltoltam magamtól.
- Megkérdezhetem a nevét?- suttogtam. Helyzetet kellett változtatnom, mert úgy nem tudtam feltűnés nélkül kihúzni a karót a ruhám alól.
- Mark- mondta. - És az öné?- érdeklődött. Már nem nehézkedett rám. A kezemet a combomhoz csúsztattam, be a ruhám alá és megragadtam a karót. Hideg ezüstből készült, de a hegye fa volt, hogy rögtön végezzen a vámpírral. Megnyomtam az oldalán lévő kis gombot, hogy kiugorjon a hegye.
- A Schuyler Van Alan név ismerős?- kérdeztem kegyetlenül. Minden vámpír ismerte a nevem. Mind tudták, hogy az én karmaim közül nem menekülnek. Elkerekedtek a szemei. De még mielőtt egyetlen szót is szólhatott pontosan a szívébe döftem a karót.
Hörgött pár másodpercig, gyorsan kicsusszantam alóla, hogy ne legyek tiszta vámpírtrutyis. Sajnos nem tudom máshogy megfogalmazni azt a dolgot, amivé váltak, miután meghaltak. Kocsonyás véres valamivé robbantak szét és nem szerettem koszos lenni munka közben. Így sem úsztam  meg, hogy ne fröccsenjen rám pár csepp vér.
Letöröltem az arcomról. Fintorogva nyúltam a maradványai közt lévő karómért. Két újjal fogtam meg, de pont megcsörrent a telefonom. 
- Épp nem érek rá- szóltam bele ingerülten.
- Én is örülök neki, hogy hallom a hangodat Sky- hallatszódott az ismerős hang a vonal másik oldaláról. A  régi főnököm volt az, Stan.
- Mindig öröm hallani a hangod, főnök- válaszoltam kelletlenül. Nem említettem, hogy akkoriban nem a tündéknek dolgoztam? Ez azért volt, mert a tünde tanács nem szívlelt túlságosan és eltiltottak a munkámtól. Én meg feltaláltam magam és néhány ember segítségével dolgoztam. Amolyan bérgyilkos voltam. Megkaptam, hogy kit kell megölnöm és miután elvégeztem a dolgot megkaptam érte a pénzt. 
- Lenne számodra egy ajánlatom... - kezdett bele.
- Azt hittem, hogy visszavontátok az engedélyemet- kotyogtam közbe.
- Ez így volt, de van itt egy munka, amit teljesítened kell és cserébe visszakapod az engedélyedet- magyarázta. Csalogató volt az ajánlat.
- Nem alkalmas az időpont, de mi lenne, ha bemennék a központban és ott megbeszélnénk- hadartam. Az ilyen szobák néha be voltak kamerázva és nem akartam a kelleténél több vámpírral szembetalálni magam.
- Akkor indulj el most felénk, várlak- zárta le a beszélgetést Stan és letette a telefont. A karómat beletöröltem az ágyneműbe és visszacsúsztattam a helyére.
Résnyire nyitottam az ajtót, tiszta volt a levegő. Ismét felkaptam a cipőimet és elindultam vissza a földszintre. Jöttek velem szembe páran, de senkinek sem tűntem fel. Mindenki az egy vagy több partnerébe volt belefeledkezve. Épségeben jutottam ki az épületből.
 Leintettem egy taxit és megadtam a címet.
Egy magas, üveggel borított épület előtt álltunk meg. A tündék New York-i központja. Ide járhattak, ha segítségre volt szükségük, munka ügyben és a többi. Engem nem láttak szívesen, mert volt pár vitám az Idősek Tanácsával. Szögezzük le, hogy a legtöbb vitát nem én kezdtem. Mondjuk lehet, hogy ők erre máshogy emlékeznek.
Még ilyenkor is ültek a recepción, de én tudtam, hogy merre kell mennem, kiszolgáltam magam. Beszálltam az egyik liftbe és megnyomtam a -3. szintet jelölő gombot.
A folyosó, amire kiléptem mindenhol fehér volt. Üveg felületűek voltak a falak és a padló egyaránt. Szinte vakított a világosság. A szembe lévő ajtón is beléptem. 
Egy edzőterem fogadott. Nem volt benn senki Stanen kívül, aki az íróasztalánál ült és papírok felett görnyedt. Remek vadász volt és ő képezte ki az újoncokat. Mosolyogva lépkedtem felé. Visszhangzott a cipőm sarkának kopogása. 
Ezüst fegyverek mindenhol, bábuk és céltáblák. Hiányzott már, hogy egy olyan profi helyen edzhessek az emberek szánalmas kis termei helyett.
- Helló, Stan- köszöntem kedvesen és leültem az egyik vele szemben álló székre.
- Örülök, hogy ennyire itthon érzed magad- jegyezte meg.
- Tudod milyen, amikor az ember a gyerekkora egy szeletébe térhet vissza- mosolyogtam és felvettem az asztaláról és tőrt. Mert a papírok között apró fegyverek lapultak. Elkezdtem forgatni és figyeltem.
- Van egy lány Louissiana államban. A nagyapja tünde volt, akárcsak én vagy te. De se a lány, se a bátyja nem tudja, hogy milyen vér csörgedezik az ereikben. Eddig a körülöttük lévő vámpírok sem tudják, de csak idő kérdése, mert felfigyeltek rájuk. A lány gondolatolvasó- mondta és barna, vesébe látó szemeit rám emelte. - Meg kell őket védeni.
- Ennyi?- háborodtam fel. - Megvédeni egy lányt?
- Fontos feladat. Nem akárkik figyeltek fel rá! A királynő és az egyik eléggé hírhedt és hatalmas seriffje. Nem akarok kockáztatni semmit. Azt hiszik, hogy feléjük összesen három tünde él és ebben a hitben is akarom tartani őket.
- Elvállalom- sóhajtottam pár perc gondolkodás után. - De csak abban az esetben, ha visszakapom minden elveszített jogomat.
- Rendben- bólintott. - Schuyler, tudnod kell, hogy én soha nem akartalak elküldeni innen... -kezdte gyengéden. Mindig is gondoltam, hogy nem ő zavart el, mert ő tanított meg szinte minden harci fogásra, amit tudtam. Olyan volt nekem, mint egy kedves, de szigorú nagybácsi. Tudtam, hogy a tanács akarta, hogy elmenjek.
- Ezt eddig is tudtam- mosolyodtam el.
- Tévedek, ha azt mondom, hogy folytattad a vadászatot?
- Komolyan elhitted, hogy egy helyben tudok maradni a fenekemen?- kérdeztem vigyorogva. Stan elmosolyodott. Akármennyire is próbált velem vasmarokkal bírni, mindig is ellágyult, ha rólam volt szó.
- Akkor holnap indulhatsz is a délután hármas géppel. Vigyél minden cuccot, valószínűleg elég sokáig ott kell majd maradnod. Az autódat és a motorodat utánad küldjük- adta ki az utasítást. Komoly volt.
- Érettem, főnök- mondtam. 
Még beszélgettünk pár percig, de utána haza is indultam és elkezdtem összepakolni. Mindent a bőröndjeimbe pakoltam és a cipzárokat és sikerült összehúznom. Nem akartam menni, imádtam New Yorkban élni, de ha ez volt az ára annak, hogy ismét tündék oldalán vadászhassak, akkor kész voltam meghozni az áldozatot.
Hagytam egy üzenetet az embereknek, akiknek dolgoztam és nyugovóra tértem. Mindig is jó volt az alvókám, így akármennyire is járt az eszem, percek alatt sikerült álomba merülnöm.

Mindig rossz dolog, ha az embernek búcsúznia kell az otthonától. Hiába voltam mindig egyedül, mert nem voltak barátaim vagy épp élettársam, de mindig megnyugvást adott az a kis lakás. Szomorúan zártam be magam mögött az ajtót és indultam el a reptérre egy új élet reményében.

Schuyler ruhája